Mintha új kamrát talátak volna a gízai nagy piramisban

Publikálás dátuma
2018.07.07 09:15

Fotó: /
Hanglemeztörténeti szenzáció és a jazzrajongóknak is bombameglepetés. Véletlenül előkerült a legendás szaxofonos, John Coltrane 1963-ban rögzített, mindeddig elveszettnek hitt stúdiófelvétele. Az album a Both Directions at Once (Egyszerre mindkét irányba) címet kapta, ami ugyancsak rejtélyesen hangzik.
John Coltrane (1926–1967), az egyetemes jazztörténet meghatározó személyisége 1963. március 6-án reggel bement a New Jersey-i Van Gelder stúdióba, hogy egyetlen nap alatt felvegyen egy teljes lemezanyagot. Új kompozícióit legsikeresebb kvartettjével rögzítette, amelyben a ma is élő (épp 80 éves) McCoy Tyner zongorázott, Jimmy Garrrison nagybőgőzött és Elvin Jones dobolt. A felvétel sorsa azonban szerencsétlenül alakult: a mesterszalagot véletlenül a stúdióban hagyták, később egy időre meg is feledkeztek róla, aztán (a művész halála után) már hiába keresték Coltrane kiadója, a jelenleg a Universal Music csoporthoz tartozó Impulse szakemberei. Néhány hónappal ezelőttig senki sem tudott arról, hogy a felvételből létezik egy másolat, amit Coltrane átadott az első feleségének, Naima Juanita Grubbsnak. Naima családtagjai a hagyaték rendezése közben, véletlenül bukkantak a példányra, amelynek zenei és technikai minősége olyan kiválónak bizonyult, hogy az Impulse mostani vezetői a kiadás mellett döntöttek. A több mint fél évszázadon át elveszettnek hitt lemez világpremierjét június 29-én tartották a kaliforniai Santa Monicában. „Olyan történelmi léptékű felfedezés ez a jazztörténetben, mintha a régészek találtak volna egy új kamrát a gízai nagy piramisban” – mondta Coltrane egykori kollégája és barátja, a 88 éves Sonny Rollins szaxofonos a The Guardian kérdésére. Valóban: az albumon szereplő hét kompozíció közül kettő eddig teljesen ismeretlen volt a publikum előtt: még címük sincs, csak sorszámuk (Untitled Original 11383 és 11386). A One Up – One Down című szám azért érdekes, mert bár a legelszántabb Coltrane-rajongók a Birdland jazzklubban rögzített koncertfelvételről emlékezhetnek rá, stúdióban Coltrane soha többé nem játszotta. Különleges a Nature Boy című kompozíció is, amit eredetileg (1948-ban) Nat King Cole vitt világsikerre, Coltrane azonban teljesen átformálta, újraértelmezte a populáris dalt. A Nature Boy-ból egy 1965-ös stúdiófelvétel is létezik, és a kettő között óriási a különbség. A most előkerült, 1963 tavaszi felvételen a kvartett viszonylag kötött formában, hosszas hangszerszólók nélkül interpretálja a balladát, két évvel később viszont már (a megszülető free jazz szellemében) Coltrane rögtönzéseiben szinte fel sem lehet ismerni az eredeti dallamot. Az osztrák és magyar jazzbarátok számára különösen érdekes lehet a Vilia című tétel, amelynek témája Lehár Ferenc operettje, A víg özvegy közismert Vilja-dalából építkezik.
Coltrane életművének avatott kutatója, Ben Ratliff a New York Times kérdésére úgy vélekedett az elveszettnek hitt lemezről, hogy a legendás szaxofonos – halála előtt négy évvel – itt indult el utolsó nagy korszaka, a bebopot fokozatosan felváltó free jazz felé. „Az egyes darabok kibontásában nincs nyoma előre eltervezett koncepciónak: Coltrane és a kvartett rábízta magát a pillanatra. Nagyon sok új hangzást itt próbáltak ki először, sokat merítettek a blues örökségéből, és nem nehéz észrevenni, miként előlegzi meg a Both Directions at Once az utolsó nagy Coltrane-albumok, az 1964-es Love Supreme, az 1965-ös Transition és Ascension hangzásképét.” A furcsa címadást (Egyszerre mindkét irányba) Ratliff egy kompozíciós ötlettel magyarázza: Coltrane szerette úgy „megbolondítani” a témákat és az improvizációkat, hogy egy zenei szakaszt a kellős közepén kezdett el játszani, s onnan párhuzamosan haladt a kezdőpont és a végpont felé. Ezzel nem ért egyet John Fordham jazzkritikus, aki szerint a cím arra utal, hogy a lemez két alkotói korszak határán helyezkedik el. Coltrane még egy utolsó pillantást vet a virtuóz és melodikus bebopra (amelynek világsikerét köszönhette), de közben már előretekint az utolsó évek intenzív, mantra-szerűen ismétlődő, erős spirituális töltetű muzsikájára.

Ki volt Naima Juanita Grubbs?

John Coltrane 1953-ban, már sikeres fiatal zenészként ismerkedett meg Naima „Juanita” Grubbs-szal, az iszlám hitre áttért szövőgyári munkásnővel, aki egyedül nevelte ötéves kislányát, Antoniát. A látszólag jelentős társadalmi különbség ellenére szerelmük tartósnak bizonyult: 1955-ben összeházasodtak és tíz évvel később váltak el. Naima végigkísérte Coltrane súlyos heroin- és alkoholfüggőségét, gyógyításában aktív szerepet vállalt. Nevét őrzi a Naima című ballada, amely Coltrane 1960-ban megjelent, korszakos jelentőségű lemezének (Giant Steps) egyik legnagyobb sikere volt. Coltrane első felesége 1996-ban hunyt el, s az ő hagyatékából került most elő az elveszettnek hitt lemezfelvétel.   

Témák
Jazz
2018.07.07 09:15
Frissítve: 2018.07.07 09:30

Elhunyt Papp Tibor

A József Attila-díjas alkotó szerdán, élete 83. évében halt meg.
Elhunyt Papp Tibor író, költő, tipográfus. A József Attila-díjas alkotó, a magyar avantgárd meghatározó személyisége, a párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztője szerdán Budapesten, élete 83. évében halt meg – közölte a Magyar Írószövetség és a Magyar Műhely csütörtökön az MTI-vel. Papp Tibor 1936. április 2-án született Tokajban. Középiskolai tanulmányait a debreceni Szent József Gimnázium jogelődjének intézményében, a Piarista Gimnáziumban kezdte meg, majd az egyházi iskolák államosítása után a rendszernek nem tetsző családi háttere miatt a Fazekas Mihály Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A kommunista diktatúrában családját osztályellenségnek tartották, ezért érettségi után kiváló tanulmányai ellenére sem vették fel az egyetemre. Így az egri Lakatosárugyárban lemezlakatosi szakmunkás képesítést szerzett, Miskolcon, Csongrádon, Debrecenben és Budapesten dolgozott. Az 1956-os forradalom idején Budapesten egy MTI-fotósnak segédkezett, később az ávósok keresni kezdték, emiatt 1957-ben menekülnie kellett az országból. 1957 és 1960 között Ford-ösztöndíjas volt, a Liége-i Műszaki Egyetemen diplomát szerzett, majd egyik alapítója lett a Dialogue című belga folyóiratnak. 1961-ben érkezett Párizsba, ahol szabadhallgató lett a Sorbonne-on, közben a Szabad Európa Rádió, valamint a Francia Rádió magyar adása külső munkatársa lett. Kitanulta a nyomdászmesterséget is. 1962-ben barátaival, pályatársaival közösen megalapította a magyar emigráció egyik legfontosabb irodalmi lapját, a hetvenes évek elejére avantgárd irodalmi fórummá váló Magyar Műhelyt, amely 1989-ig Párizsban jelent meg, a rendszerváltás után pedig Budapesten jelenik meg. Papp Tibor 1985-től a Polyphonix nemzetközi modern költői fesztivál alelnöke, tagja volt a Société de Bibliologie et de Schématisationnak, ahol a tipográfiai kutatócsoport vezetőjévé választották. 1992-ben a Francia Írószövetség vezetőségi tagja lett, 1997-ben a Le Temps des Cerises könyvkiadónál a Collection Union des Écrivains sorozat igazgatójává nevezték ki. Egyik alapítója és szerkesztője volt a vizuális irodalom egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert fórumának, a Magyar Műhelynek, a d'atelier című folyóiratnak és könyvkiadónak, valamint az első nemzetközi, csak számítógépen generált műveket közlő irodalmi folyóiratnak, a párizsi Alire-nek is. A kilencvenes évek elején újra megtalálta Budapesten otthonát, Párizst pedig megtartotta második hazájául. Harmincnál is több könyvet publikált, írt prózai műveket, önéletrajzi ihletettségű regényeket, verseket, vizuális költeményeket, esszéket, tanulmányokat. Ő alkotta meg az első magyar automatikus versgenerátort: a Disztichon Alfa (1994) mágneslemeze hatmilliárd verseskötet anyagát rejti. A 2000-ben megjelent Hinta-palinta című művében a generált verseken, szövegen kívül a költő már vizuális költeményeket és hangverseket is létrehozott az általa írt számítógépes programmal. A Magyar Írószövetségben több cikluson át volt választmányi tag. Munkásságáról két monográfia jelent meg: Bohár András Papp Tibor című kötete 2002-ben, Kelemen Erzsébet Testet öltött szavak – Papp Tibor vizuális költészete című könyve 2012-ben. Irodalmi és közéleti munkásságát A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (1996) és József Attila-díjjal (2003) ismerték el. Temetéséről később intézkednek. 
Témák
irodalom
2018.07.19 10:31
Frissítve: 2018.07.19 10:31

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24