Malmői képek dán árnyalatokkal

Csak a negyedik, utolsó délután jöttem rá, amikor Helsingborgban sétáltunk le a várból a kikötő felé a tűző napsütésben: az összes lefelé tartó utca dél-délnyugati irányú, vagyis nem véletlenül nincs árnyékos hely sehol, eleve úgy építették a svédek a házaikat, hogy a delelőn túllépő Nap minden melegét, sugarát kihasználják. Vagyis a kávézókon kívül, amelyek amúgy hiába bújtak be a fák alatti hűvösbe, mert a vendégek csakis napsütötte asztaloknál üldögéltek, szóval a teraszokon kívül nem volt menekvés. Égtem. Különösen a nyakam és az arcom.

Klíma, politika

Előző napi koppenhágai városnéző sétánk előtt voltam oly botor, hogy ne kenjem be magam valamilyen magas faktorszámú naptejjel, mondván, úgy sem használ és különben is minek. Pedig a Malmö homokos szabad-strandján, a Ribersborgon tett, még egy nappal korábbi túránk figyelmeztethetett volna: ugyan nem a trópusokon, vagy mediterrán országban vagyunk, de a dél-svéd napsütés ugyanúgy veszélyes a bőrömre, mint mondjuk a görög, a thaiföldi, vagy a(z erős) hazai.

Eleve azért választottuk utazásunk célpontjának a várost, mert én ódzkodtam attól, hogy épp a helyiek sziesztája idején kelljen egy várat vagy akárcsak egy dombot megmásznom a tűző napon 40 fokban. Mivel az úti célról magunk dönthettünk, a repülőjegy pedig nem került semmibe a pontgyűjtős légitársaságnak köszönhetően (ez persze így nem igaz), s feleségemnek sem volt ellenvetése, az északi célpontok közül ráböktünk Malmőre. Nem tudván, persze, hogy a svédek napimádók és hogy ez mivel jár.

De Malmö végül nem jött be, vagy nem úgy, mint gondoltam. Először a transzferbuszra várva, majd egy órával később a város központjában a bőröndöt huzigálva kellett megtapasztalnom: nyár közepén itt is meleg van, sőt. Ám Malmővel nem ez volt a probléma, hanem az, hogy szinte nem volt, aki élvezze a klímát. A "kisváros" Helsingborgban ötször annyian nyüzsögtek a köztereken, mint Malmőben - persze ha tudjuk, hogy Helsingborgban nyílt meg Európa első hivatalos sétálóutcája, ezen egyáltalán nem csodálkozunk.

Kísértetváros

Malmö, vagy ahogy a helyiek mondják: Malmo - lakótelepekkel szegélyezett és meglehetősen szellős közterekkel rendelkező, Debrecen méretű város, ám ebből csak az épületek látszanak, az emberek hiányoznak a díszletek közül. Mint utóbb átgondoltam, ennek két fő oka lehet: az elmúlt két-három évtizedben a svéd település a vele híddal is összekötött Koppenhága elő- vagy alvó városává vált. Oda járnak át dolgozni, vásárolni és persze csak úgy, napközben a malmőiek. Könnyen tehetik, hiszen a vonatút mindössze 30 perc - és hét megálló - a két város között, oda-vissza tehát egy óra, s kb. húszpercenként mennek a szerelvények. (Érdekes, hogy míg svéd oldalon fel vannak tüntetve a dán megállók is, ez fordítva nem igaz, olyannyira, hogy több dántól is érdeklődve a megfelelő vonat után, kiderült: azt sem tudják, hogy Svédországba is átmegy a vasút.)

Autóval pedig 20 perc körül lehet az út, ezt biztosan tudom, bár nem vezettem. Az utolsó nap hajnalban ugyanis hiába vártuk a malmői központi pályaudvarnál az ígért reptéri buszt. Negyedóra után felhívtuk a minden gond esetére megadott telefonszámot, ahol meglepve vették tudomásul, hogy nem Koppenhágában várunk arra, hogy kijussunk Malmö repülőterére, hanem Malmőben. De semmi gond, öt perc múlva jelentkezett a sofőr, hogy 15 perc múlva ott lesz értünk. Csak annyit kértünk tőle, hogy ne Koppenhágába menjen, majd utána ne a dán főváros repterére. (Tényleg megjött az ígért időpontban és még két ajándék-üdítőt is kaptunk kárpótlásként.)

Szóval a két település, ha fizikailag nem is épült össze, technikailag igen. S mindennek Malmö az elszenvedője, a dán főváros ugyanis él és virul. S persze a koppenhágaiak is napimádók, hiszen a híres, kelet-nyugati irányú Nyhavn ("új kikötő") csatornának kizárólag az északi oldalán vannak kávéházak, de ott annyi, hogy mozdulni nem lehet tőlük, a déli oldal, amely állandóan árnyékban van azonban teljesen üres. (Itt végre hűsölhettem.)

A másik ok, hogy Malmö kísértetváros benyomását keltette bennünk, az lehet, s ez minket is igen érzékenyen érintett, hogy a svéd árviszonyok kissé magasan szárnyalnak a magyarhoz, de például az olaszhoz képest is. Első este, miután másfél óra alatt bejártuk Malmö belvárosát, megéheztünk és - egyszer élünk felkiáltással - beültünk abba az étterembe, ami szembejött velünk. Amúgy hangulatos, "igazi" olasz szakáccsal felszerelt kis pizzázó volt, remek ételekkel. De az árlap azért visszafogottá tett minket. Ennek ellenére egy pizza és egy tészta, továbbá egy kis tál olívabogyó és egy pohár valamint korsó sör után 450 körüli svéd koronát kellett kiszámolnunk. Ami hivatalos árfolyam szerint majdnem 15 ezer, átváltási költségekkel együtt csaknem 20 ezer forintot ér. (Ráadásul épp akkor rekordmélységbe gyengült a forint.)

Cash or card

Persze nem volt se svéd, se dán koronánk, a már említett pontgyűjtő hitelkártya volt a fizetőeszközünk, s mindenhol el is fogadták (nyilván euróalapú). Egyetlen helyen szorultunk rá a cash-re, Christianiában, a hippik hatvanas évekbeli törzshelyén, amelyre én ma a skanzen kifejezést használnám. De micsoda skanzen? Minden ami hippi és happy itt kapható - tényleg -, az ajándékozást gyorsan le is tudtuk. De Christianiában nem volt kártya-elfogadóhely, így kénytelenek voltunk egy automatához fordulni. Amely, miután beütöttem a kódomat, rövid gondolkodás után magyar szövegre váltott, s a végén nyomtatott számla is anyanyelvemen dobogtatta meg szívem. Mindez Koppenhága közepén, ha nem mondtam volna, a hippi-skanzen a dán főváros egyik városnegyedének a közösségi találkahelye.

Nem messze amúgy egy másik csatornától. amelyen lakóhajók sorakoztak, némelyik légkondicionálva, mások beültetve fával és bokorral. De mind élhetőnek tűnt, ahogy azok a házak is, amelyek a csatorna két partján sorakoztak. Amszterdam-élményem volt - mindenhol barátságos, vigyorgó arcok a csatornák és a biciklik között.

De ez Koppenhága, nem pedig Svédország, ahol, s ez is utóbb ütött szöget a fejembe, kevesebb mosolyt látni. Inkább elkerülik a szemkontaktust, ugyanakkor segítőkészek, angolul pedig mindenki tud, az utolsó narancsmellényes vasutas is.

Sok a sötét bőrű, arab és más déli országokból érkezett, ez is elsőre feltűnt Malmőben. Persze az is kultúrsokk volt, amikor a transzferbusz amúgy lengyel sofőrje bekapcsolta a rádiót és svéd nyelvű arab rap-et hallgathattunk. De ha az utcán körülnéztem, kb. az emberek negyede nem tűnt autochton skandinávnak, ami viszonylag könnyen megállapítható. Sok a fejkendős lány, nekem különösen sok volt a fiatalok között. De amúgy is, a fiatalok között tán még több a szín, a babakocsikat toló nők pedig szinte a bevándorlók szinonimái. De mielőtt kiutaztunk, volt balhé Malmőben, miután visszajöttünk pedig Helsingborgban, ám ebből semmit nem érzékeltünk.

Leégett bőröm ellenére szerintem minket is migránsnak néztek.