Ripacskodásra fel!

Publikálás dátuma
2018.07.08 15:00
ZAYZON ZSOLT, FERENCZ BÁLINT A konfliktusok egymást kergetik az előadás során.
Fotó: /
Virulens darabtípus a Michael Frayn által írt Függöny fel!, amit most a Kecskeméti Katona József Színház vendégjátékán láthattunk a Városmajori Szabadtéri Színpadon.
Az a fajta bohózat, amit már Feydeau is elementárisan, bő alkotókedvvel művelt. Sok ajtó kell hozzá, temérdek rohangászás, félreértések garmadája, megcsalás vagy annak szándéka, helyzetkomikumok - a precízen szervezett, zaklatott nyargalászáshoz pedig karakteres fazonok és óramű pontossággal működtetett színpadi gépezet. Ami, ha beindul, nincs megállás, mindent a másodperc törtrészének alaposságával kell csinálni, miközben játékosnak, humorosnak is kell lenni. Kemény meló, de pihekönnyedséggel kell csinál. Eleganciával, intelligenciával, jókora kedvvel. Különben be lehet vele fürdeni, olcsó ripacskodásba fulladni, amivel persze sikert is lehet aratni. De ha valaki nagyon kísérletezik, intellektuális felhangokat csempész a szövegbe, megbontja a kitalált szerkezetet, akkor bizony még bukni is lehet, példa volt rá a Madáchban néhány éve a Kézről kézre című Feydeau-komédia, és most a Vígben, szintén Feydeau-tól, az Egy éj a paradicsomban előadásának sem jósolható hosszú sikerszéria. Lehet sokféle a rendezői felfogás, de ha egy ilyen darabon az elejétől a végéig nem nevet, sőt, röhög a közönség, az rossz előadás.
A kecskeméti produkció elején megijedtem. Járták a színészek színpadi "köreiket", és alig volt nevetés, pedig poén elhangzott már . De, ahogy Molnár Ferenc is írta, komédiát elkezdeni a legnehezebb, valahogyan be kell mutatni a szereplőket, vázolni a szándékaikat, felforrósítani a hangulatot, amihez a színészeknek is "be kell melegedniük". Vendégjátékon meg kell szokni a más méretű színpadot is; ilyen kicentizett darab esetében ha csak fél méterrel többet kell rohanni valahová, már felborulhat minden. De aztán belendült, sőt belódult a Szente Vajk rendezte produkció.
A történet szerint, egy vidéken turnézó, szedett-vedett, de szerethető társulat próbál, majd bemutat, és zsinórban játszik épp egy ilyen eszeveszett komédiát. De a gépezetbe rendszeresen hiba csúszik. Hol az egyik színésznő kap féltékenységi rohamot, hol az idős, alkoholizmusra hajlamos színész felejt el bejönni, vagy éppen a szöveg megy ki a fejéből, de az ügyelő is használhatatlanná válhat feldúltságában. És végül fergeteges felfordulás, mulatságos katyvasz kerekedik, minden és mindenki a feje tetejére áll. Frayn truvája, hogy az első felvonásban elölről mutatja az eseményeket, ahogy a nézők látják, a másodikban a színfalak mögül, ahonnan a felbolydult méhkasként szaladgáló, kollégáknak beszóló, sztorizó színészeket látjuk. És van egy harmadik felvonás, amikor a turné vége felé már mindenki holtfáradt, kienged, utálja látni a másikat - szóval a téboly, amennyire csak lehet, a tetőfokára hág.
Jirí Menzel egykor az Új Színházban rendezte a darabot – ő csak ilyen típusú komédiákat állít színpadra -,s a harmadik felvonást el is hagyta. Gondolhatta, fő a tömörség, és ő a második felvonásból is tud olyan őrületet fabrikálni, mintha a tetőpont után vége lenne a produkciónak. Mohácsi János viszont – aki az eddigi legütősebb verziót rendezte Kaposvárott -, nagyon is hangsúlyt fektetett az utolsó felvonásra. Ő amúgy is szereti a tébolyig fokozni produkcióit, s itt aztán kő kövön nem maradt: nem csak a tárgyak zúzódtak darabokra, hanem az emberi lelkek is. Már-már a tragédia határáig jutottunk, miközben megszakadtunk a röhögéstől. A Centrál Színházban Puskás Tamás szelídebben, de szintén érzékeltette, hogy a megoldatlan magánélet, s a nem épp acélos tehetség hogyan torkollik színpadi összeomlásba is.
Szente Vajk nem akar többet annál, minthogy biztos kézzel működteti a drámai szerkezetet, figyel a pontosságra, a ritmusra, hagyja játszani a színészeket, akik ezt meg is hálálják. Előjön belőlük a komédiás. Felhorgad a játékkedvük, komolyan veszik a bohóckodást. Nagy elánnal, jókedvvel ripacskodnak is, és ez bele is fér, hiszen épp ripacskodó színészeket alakítanak. De nem lépik át az ízléshatárt. A közönség pedig mindig imádja hátulról látni a színházat, nem véletlenül van ennek a kíváncsiságnak megfelelő tévésorozat, és idevágó kiállítás is látható Kulisszatitkok címmel, a Pesti Vigadóban.
A darabbeli rendező Zayzon Zsolt, aki a nézőtéren jelenik meg, és egy ideig ott is marad, a darabbeli bohózat próbáit instruálva. Rendez ő tragédiát is, de most épp aprópénzre váltja foszladozó tehetségét. Könnyen felmegy benne a pumpa, és ilyenkor üvölt. Danyi Judit minden lében kanál, buzgón lábatlankodó házvezetőnőt ad, amúgy konfliktusokban békíteni próbáló színésznő. Orth Péter társulati bonviván és törni-zúzni képes férfi. Dobó Enikő pedig társulati primadonna, erős hisztérikus hajlammal. Decsi Edit rendezőasszisztens, súgó, lelki szemétláda, de maga is duzzog. Ferencz Bálint, Magyar Éva, Aradi Imre, szintén sürögnek-forognak, felkapják a vizet. Dunai Tamás az öreg alkoholista színész, aki memóriazavarral is küzd, és ezzel persze galibát okoz. Jól működő díszleteket és jól használható jelmezeket tervezett Túri Erzsébet, illetve Kovács Yvette Alida.
Az egész produkció jól működik. Persze le lehet nézni, de nem érdemes, mert a színházi repertoár jelentős részét ilyen darabok alkotják. Profin kell ezeket játszani. A kecskeméti társulat ezt teszi.

2018.07.08 15:00
Frissítve: 2018.07.08 15:00

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24