Jótett helyébe

Csak tippelni lehet, hogy mi a nagypolitika szándéka azzal a több tízezer magyar emberrel, akinek úgy hozta a sorsa, hogy családtagja súlyos beteg lett. Ő meg ahelyett, hogy a sorsára hagyta volna egy potyogó vakolatú elfekvőben, inkább otthon ápolja, feláldozva megélhetését, egész addigi életét és vállalva a mélyszegénységet.

Szerencsés esetben a Fidesz most csak azért pöckölte le a kérésüket – az otthonápolás minimálbéres támogatását és munkaviszonyként történő elismerését – az asztalról, mert az ellenzék támogatta az ügyet. Talán a kormánypárt nagy kegyesen a saját döntéseként akarja később megadni rászorulóknak a juttatást.

Viszont simán dönthet úgy is, hogy az otthonápolók megsegítésétől nem remélhet többletvoksot, másutt meg sokkal jobb helye van a kért évi hatmilliárdnak. Ez esetben az elégedetlenkedő hangokat pillanatok alatt bele lehet fojtani az ilyenkor már megszokott politikai műbalhéba, a kormányoldal mutogathat a baloldali ellenzékre, hogy anno kormányon ők is elutasították az otthonápolást végzők támogatását, a baloldal viszont azzal lőhet vissza, hogy a Fidesznek is csak ellenzékben volt fontos az ügy. Végül a nagy szájkaratéban a téma kifárad, kormánypárti és ellenzéki konfekcióöltönyeink pedig máris jegelték az egészet a következő költségvetési időszakig.

Simán megtehetik. Az otthonápolás körüli politikai szomorújáték is rámutat arra, hogy a szolidaritás feladásával a lelkileg legatyásodott magyar társadalom egy füst alatt megadta magát a saját, végtelenségig cinikus és önző politikai elitjének. Amely olyan ügyeket is pártpolitikai játszmák részévé tud tenni, amelyeket soha nem lenne szabad. Egy normális országban magától értetődő lenne az otthonápolás támogatása. Egy baloldalinak éppen úgy, mint ahogy a magyar nemzeti nagyság igézetébe belerévülő jobboldalinak az arcáról kellene, hogy leégjen a bőr, amiért odaát, Romániában már most is jóval többet kapnak az otthonápolók, mint amennyiért itt, Magyarországon a sorstársaiknak könyörögniük kell.