Honky-tonk woman az operában

Publikálás dátuma
2018.07.10 11:09

Fotó: / Kállai-Tóth Anett
A Calamity/Billy cím mögött egy amerikai és egy brit zeneszerző művei rejtőznek. A Fesztiválszínházban egymás után, azonos felfogásban kerültek színre.
Calamity Jane csúsztatásokkal, nyugodtan mondhatni hazugságokkal teli élettörténetét 1896-ban mondta tollba. Minden valószínűség szerint nem vett részt hivatásos felderítőként az indiánok elleni harcokban, viszont alkoholista volt, és egy időben kereste prostituáltként is kenyerét, de szerepelt Buffalo Bill cirkuszában is. Leveleit lánya, Jane McCormick tette közzé, Johnston operájának szövege ezeken alapul. Nem biztos azonban még az sem, hogy Jane McCormick valóban a lánya volt, a levelek pedig biztosan nem Calamitytől származnak, hiszen köztudottan írástudatlan volt. Mindez azonban lényegtelen, az operában végeredményben nem is egy puskás vadnyugati hős jelenik meg, hanem egy tulajdonképpen hétköznapi nő, akinek férje – ez sem bizonyított – történetesen Wild Bill Hickok, egy szintén jellegzetes, meghatározhatatlan identitású vadnyugati figura volt, akit pókerezés közben lőttek le. Ben Johnston egyszereplős, alig fél órás operájának főszereplője maga Jane. Egy nő, aki valahol a Vadnyugaton zűrösebb életet élt az átlagnál, de örömei, bánatai azonosak voltak bármelyikünkével. Johnston zenéje, essen bármilyen stílusbesorolás alá, összetettségével azt a gazdag belső világot jeleníti meg, amelyről Jane számot ad. Sajátos, hol közérthetően, hol dallamtalanul dallamos, időnként szándékoltan hamisnak ható világában gyakran megjelennek utalások az ismert amerikai zenékre: többek közt a musical, a soul, és a mulatók, a honky-tonk bárok zenéje is felbukkan a jellegzetesen elhangolt zongorával. Egy billentyűs, egy hegedűs, és egy dobos szolgáltatja a hangszeres kíséretet, de az igazán figyelemre méltó produkciót itt Sarah Defrise nyújtotta. Ő versenyzőként is szerepelt a fesztiválon, a zsűri, amely a színészi teljesítményt is díjazta, teljes joggal ítélte őt a legjobbnak. Külső megjelenése, és persze szopránja is gyönyörű. Csengő hangon, könnyedén énekelte a legnehezebb frázisokat, otthon volt bármelyik stílusban, amelyet Johnston partitúrája felvonultatott, szereplésével a mű kiteljesedett, nem egy adott történet szemlélői voltunk, hanem részeseivé tett minket egy mélyen megélt sorsnak, amely akár a miénk is lehet.
Bryars a komponáláskor tudott Johnston művéről, a sajátját eleve annak párdarabjául szánta: a két zeneszerző ismeri egymást, sőt barátok, immár fél évszázada, így az ő valamivel több mint egy órás operájában hallott zenei világ rokona idősebb zeneszerző társáénak. A szöveg Ondaatje Billy the Kid összegyűjtött művei című művén alapul. Bertrand Belin, Billy alakítója annyira bluesénekes, hogy még kottát sem tud olvasni, ezért előadásmódja nem a partitúrán alapul, saját zenei elgondolásai alapján énekel. Afféle rocksztárként, mikrofonnal a kezében jelenik meg a bandita szerepében, hangjával kifejezően bánik, de természetesen nem operaénekesekhez hasonló módon. Színpadi megjelenése, színészi kisugárzása erőteljes volt, akárcsak a narrátor szerepében éneklő-beszélő McFaddennek. Az ő hanganyaga más, nem képes olyan széles skálájú bravúrokra, mint Defrise, de a fekete énekesekre jellemező hangvétellel nagyon is hihetően szolgál szerepében. A zenekar – itt már nyugodtan nevezhetjük annak – bővül, a színpadon már négy ütőhangszeres is megjelenik, a többiekkel együtt ők is részesei a játéknak, aminek egyik csúcspontja, amikor a hegedűs hangszerével a kezében hamisítatlan vadnyugati táncra perdül. A színrevitel – szünet nélkül – mindvégig azonos díszlet-, és jelmezvilágban valósul meg, a szereplők és a zenészek is talpig feketében, cilinderekkel, keménykalapokkal a fejükön jelennek meg, olyan környezetben, amely leginkább a westernfilmekből ismerős szalonokra emlékeztet. De mindez csak háttér, körítés: a főszereplők valójában mi nézők vagyunk, a mi vérünk folyik, a mi belünk omlik a földre. Sebeket osztunk és kapunk. Hogy ezzel szembesít minket, ennél többet művészet, művész nem tehet.

Díjazottak

A Billy/Calamity kapta a legjobb előadás díját a 11. Armel Operafesztivál díjátadóján a Müpában. A legjobb énekesnek járó elismerést Sarah Defrise belga szoprán kapta, szintén a Calamity/Billy-ből. Sarah Defrise 24 évesen a Vallon Királyi Operaházban Clorindaként debütált, számos verseny győztese, ő volt a tavalyi Genti Fesztivál Fiatal Felfedezettje. Az Arte-Közönségdíjat az újvidéki Szerb Nemzeti Színház produkciójában készült Adok-Papok című vígopera érdemelte ki. A mű zeneszerzője Dejan Despic, a rendező Ivana Dragutinovic Maricic, a versenyszereplő Antonel Boldan román-francia tenor volt. A zsűri különdíjjal jutalmazta Eötvös Péter Lady Sarashina című operáját az előadásért és a zenei kompozícióért. A librettót Mezei Mária, az angol szöveget Ivan Morris írta, a rendező és díszlettervező Almási-Tóth András volt. Az operát a Pannon Filharmonikusok közreműködésével, Vajda Gergely vezényletével adták elő szerdán a bécsi MuTh Színházban, a versenyszereplő Fülöp Máté bariton volt. MTI/Népszava

Témák
opera
2018.07.10 11:09

Elhunyt Papp Tibor

A József Attila-díjas alkotó szerdán, élete 83. évében halt meg.
Elhunyt Papp Tibor író, költő, tipográfus. A József Attila-díjas alkotó, a magyar avantgárd meghatározó személyisége, a párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztője szerdán Budapesten, élete 83. évében halt meg – közölte a Magyar Írószövetség és a Magyar Műhely csütörtökön az MTI-vel. Papp Tibor 1936. április 2-án született Tokajban. Középiskolai tanulmányait a debreceni Szent József Gimnázium jogelődjének intézményében, a Piarista Gimnáziumban kezdte meg, majd az egyházi iskolák államosítása után a rendszernek nem tetsző családi háttere miatt a Fazekas Mihály Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A kommunista diktatúrában családját osztályellenségnek tartották, ezért érettségi után kiváló tanulmányai ellenére sem vették fel az egyetemre. Így az egri Lakatosárugyárban lemezlakatosi szakmunkás képesítést szerzett, Miskolcon, Csongrádon, Debrecenben és Budapesten dolgozott. Az 1956-os forradalom idején Budapesten egy MTI-fotósnak segédkezett, később az ávósok keresni kezdték, emiatt 1957-ben menekülnie kellett az országból. 1957 és 1960 között Ford-ösztöndíjas volt, a Liége-i Műszaki Egyetemen diplomát szerzett, majd egyik alapítója lett a Dialogue című belga folyóiratnak. 1961-ben érkezett Párizsba, ahol szabadhallgató lett a Sorbonne-on, közben a Szabad Európa Rádió, valamint a Francia Rádió magyar adása külső munkatársa lett. Kitanulta a nyomdászmesterséget is. 1962-ben barátaival, pályatársaival közösen megalapította a magyar emigráció egyik legfontosabb irodalmi lapját, a hetvenes évek elejére avantgárd irodalmi fórummá váló Magyar Műhelyt, amely 1989-ig Párizsban jelent meg, a rendszerváltás után pedig Budapesten jelenik meg. Papp Tibor 1985-től a Polyphonix nemzetközi modern költői fesztivál alelnöke, tagja volt a Société de Bibliologie et de Schématisationnak, ahol a tipográfiai kutatócsoport vezetőjévé választották. 1992-ben a Francia Írószövetség vezetőségi tagja lett, 1997-ben a Le Temps des Cerises könyvkiadónál a Collection Union des Écrivains sorozat igazgatójává nevezték ki. Egyik alapítója és szerkesztője volt a vizuális irodalom egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert fórumának, a Magyar Műhelynek, a d'atelier című folyóiratnak és könyvkiadónak, valamint az első nemzetközi, csak számítógépen generált műveket közlő irodalmi folyóiratnak, a párizsi Alire-nek is. A kilencvenes évek elején újra megtalálta Budapesten otthonát, Párizst pedig megtartotta második hazájául. Harmincnál is több könyvet publikált, írt prózai műveket, önéletrajzi ihletettségű regényeket, verseket, vizuális költeményeket, esszéket, tanulmányokat. Ő alkotta meg az első magyar automatikus versgenerátort: a Disztichon Alfa (1994) mágneslemeze hatmilliárd verseskötet anyagát rejti. A 2000-ben megjelent Hinta-palinta című művében a generált verseken, szövegen kívül a költő már vizuális költeményeket és hangverseket is létrehozott az általa írt számítógépes programmal. A Magyar Írószövetségben több cikluson át volt választmányi tag. Munkásságáról két monográfia jelent meg: Bohár András Papp Tibor című kötete 2002-ben, Kelemen Erzsébet Testet öltött szavak – Papp Tibor vizuális költészete című könyve 2012-ben. Irodalmi és közéleti munkásságát A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (1996) és József Attila-díjjal (2003) ismerték el. Temetéséről később intézkednek. 
Témák
irodalom
2018.07.19 10:31
Frissítve: 2018.07.19 10:31

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24