Nem akarásnak nyögés a vége

Varga Mihály pénzügyminiszter június 13-án szerdán nyújtotta be a 2019. évi költségvetésről szóló törvényjavaslatot a Parlamentnek. Bár ezt ő akkor nem hangsúlyozta, hamarosan számos cikkben olvashattuk, hogy „szinte az összes cafeteria megszűnik jövőre.  Csak a Szép-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteriaelem a kedden beadott adócsomag szerint”.
A cafeteria-rendszer jelentős átalakítása – szigorítása – nyilvánvaló módon veti fel a kérdést: miért tartja szükségesnek a kormány ezeket az intézkedéseket. A kérdés megválaszolásához a törvényjavaslat indoklása semmilyen fogódzót nem nyújt: az indoklás csupán a változások felsorolását tartalmazza, az intézkedések indoklását, célját nem – hacsak nem tekintjük ennek az Általános indoklás bevezető mondatában felsoroltakat: „A javaslatban szereplő módosítások kiemelt célja egyes kiemelt adópolitikai célok elérésének ösztönzése, jogharmonizáció biztosítása, az adózók adminisztratív terheinek csökkentése...” 
Egy szűk héttel később, az MTI kérdésére válaszolva Varga Mihály azonban már kitért a cafeteriára is. A tudósítás szerint: „Bonyolultsága miatt számos kritika érte a cafeteria-rendszert is. A jelenlegi szisztéma jelentős adminisztrációs teherrel jár, így a kisebb cégek jellemzően egyáltalán nem fizetnek béren kívüli juttatásokat a foglalkoztatottjaiknak, ezért – a vállalkozások kérésének engedve – jövőre a SZÉP-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteria-elem. Az egyszerűsítés mellett a kormány álláspontja az, hogy munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – húzta alá Varga Mihály hozzátéve, hogy a lehető legnagyobb összegű béremelést számos adó- és munkajogi intézkedéssel segíti a kormány.”  
Hogy mennyire a vállalkozások kérésének engedett a kormány, arra elég, ha Dávid Ferenc, a VOSZ főtitkára Népszavában megjelent cikkére hivatkozunk (Vége a komédiának, június 29.), amelyben élesen kritizálja a kormányzati javaslatot. Varga Mihály fő érve – munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – azonban érdemes továbbgondolásra. (És most tekintsünk el attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a kormány eddig éppen ennek az ellenkezőjét hirdette és gyakorolta.) Valóban, pénzért, így munkabérért bármit meg lehet vásárolni (már ha elegendő van belőle), a fogyasztó szabadon dönthet, mire van szüksége, milyen árut vagy szolgáltatást preferál. Mindenféle utalvány, jegy csak bonyolítja a vásárlást, nem beszélve a keletkező adminisztrációról.
A kérdés tehát az: van-e értelme, társadalmi haszna annak, ha a munkavállalók a könnyen elkölthető készpénz helyett utalványokban kapnak javadalmazást? Véleményem szerint legalább két ilyen eset felvázolható, ahogyan ezt számos fejlett európai ország gyakorlata is mutatja.
1. A foglalkoztatás növelése mindenkinek, így a kormánynak is elsődleges érdeke. Tudjuk, hogy a foglalkoztatás gyakran azért nem jön létre, mert helyben nincs munkahely, a távolabbi munkahely pedig azért nem vállalható, mert a lakhatási és utazási költségek megfizetése után megmaradó kereset annyira kevés, hogy annyiért már nem éri meg munkát vállalni. Tudják ezt a munkáltatók is, ezért szívesen fizetnek, és a munkavállalók örömmel fogadják az albérleti hozzájárulást vagy az utazási költségtérítést. Ilyenre persze csak akkor vállalkoznak, ha ennek terhei alacsonyabbak, mint a béréi. A munkaerő megtartását segíti pl., ha támogatják a munkaközi szünet alatt elfogyasztott ebéd megvásárlását egy közeli étteremben beváltható utalvánnyal, vagy a munkahely területén kedvezményes áron elfogyasztható, külső konyhán elkészített étel megvásárlásával.
2. Hazánkban nem ma keletkezett probléma a keresetek alacsony szintje, ami azzal is jár, hogy a kereset jelentős része, gyakran egésze elmegy a létfenntartáshoz szükséges alapvető élelmiszerekre, illetve a havi számlák kifizetésére. Az ilyen körülmények között élő családok üdülésre, rekreációra, kulturálódásra nem költenek – nem azért, mert nem volna rá igényük, csak éppen nem marad pénzük ilyen kiadásokra. Amikor tehát a munkáltató a cafeteria részeként segíti a munkavállalók üdülését, vagy kulturális intézményben (pl. színházban) felhasználható utalványt juttat, akkor olyan – a munkavállaló testi, lelki épülését szolgáló – fogyasztást támogat, amely e nélkül létre sem jönne, és amely mindenki, így a kormány számára is előnyös. Az ilyen típusú szabályozást a kormányok makrogazdasági haszna miatt is szeretik, hiszen ezeket az utalványokat csak belföldön, illetve helyben lehet felhasználni, tehát ezzel is keresletet lehet támasztani a helyi gazdaságban.
E gondolatmenetből az is következik, hogy a népszerű Erzsébet-utalvány viszont nem felel meg ezeknek az elveknek, hiszen élelmiszert így is, úgy is kell vásárolni. A cél itt nem lehetett más, mint a vásárlások átirányítása a preferált (Fidesz-közeli) élelmiszerboltokba, illetve deklarálni a kormány szociális érzékenységet. Az nem számít, hogy ugyanezt a segítséget sokkal egyszerűbben is megkaphatnák a munkavállalók: pl. úgy, ahogyan a személyi jövedelemadó bevezetésekor ez történt az adóalapból levonható munkavállalói kedvezmény révén. Még inkább nyilvánvaló volt e szándék, amikor a nyugdíjasok részesültek karácsony előtt Erzsébet-utalványban. Szerencsére az üdülést, rekreációt előmozdító SZÉP-kártyához nem nyúlt a kormány, ez a támogatási forma a jövőben is megmarad.
Hogy valójában miért szigorította meg, egyes esetekben tette értelmetlenné a cafeteria-juttatásokat a kormány, nem tudhatjuk. Ha az ország előre haladásának – így a munkavállalók és a munkáltatók érdekei összehangolásának –, a közjó megvalósulásának az elősegítése lenne a cél, akkor bizonyára eltekintene ettől a tervétől, és háromoldalú érdekegyeztetésen – a kormány, a munkáltatók és a szakszervezetek közötti tárgyalásokon – keresné és találná meg a mindenki számára kielégítő kompromisszumot. Persze ha nem ez a cél…
2018.07.10 00:00
Frissítve: 2018.07.10 07:54

Az emberség kis körei Gazsó Ferenc halálára

Amikor a gazemberség nagy körei terjednek ki országra-világra a szabadság kis körei mellett, a legnagyobb szükség az emberség kis köreire van. A 86 évesen elhunyt Gazsó Ferenc iskola teremtő szociológusnak ilyen humánus köre volt. Egész életében tudta, hogy a fiatalok oktatásán és nevelésén túl a nevelők nevelése, a közösségek dialógusa emelhet fel nemzetet s népet.
Alulról, a peremről küzdötte fel magát, korán felismert tehetséggel és végtelen szorgalommal. Nélkülözés, éhség, hideg, társadalmi egyenlőtlenségből származó kitaszítottság nemhogy kedvét szegte volna, hanem még fogcsikorgatóbb erőfeszítésekre ösztönözte. A kommunizmusban nemcsak az úri Magyarország elsöprését látta, de az olyan paraszt fiatalok tanulásának és kiemelkedésének lehetőségét is, akik soha azelőtt közép- és főiskolának a padjait meg nem közelíthették, akik értelmiségi sorsról nem is álmodozhattak. És 1956 forradalma, majd a hatvanas évek reformjai arra indították, hogy magát reformkommunistaként, a rendszer elszánt átalakítójaként, emberarcúvá tételén munkálkodóként határozza meg.
Az emberarcú szocializmus Gazsó Ferencnek nem a politikát vagy a gazdaságot, hanem az iskolát, az oktatást és a nevelést jelentette. Ha a Kádár-rendszerben voltak reformközgazdászok, és voltak, akkor elmondhatjuk, hogy szűkebbre szabva, de létezett az oktatási reformerek köre. Ennek egyik alapítója és vezetője volt Gazsó. Amikor sokan gondolták, joggal, hogy a magyar gazdasági reform nem működhet politikai reform nélkül, Gazsó és társai úgy vélték, hogy a gazdasági és a politikai reform mellé oda kell helyezni az oktatás reformját. E nélkül nem lehetséges se a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása, a nép tehetséges lányainak és fiainak beemelése a társadalom magasabb státusaiba, se azoknak a tudásoknak és készségeknek az elsajátítása, amelyek nélkül nem vihető végbe az évszázados modernizációs folyamat, felzárkózás a fejlettebb s tanultabb nemzetekhez. Másokkal együtt vallotta, hogy először meg kell ismerni, fel kell tárni a magyar iskolarendszer helyzetét, szerkezeti problémáit, majd a diagnózis után, részletesen ki kell dolgozni az átfogó oktatási reform intézményi és szellemi kereteit.
A nyolcvanas évek közepén, művelődési miniszterhelyettesként lehetőséget kapott arra, hogy elképzeléseit megvalósítsa a közoktatás reformjának keretében. Neki és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban. Az általuk kidolgozott törvénynek és a körülötte folyó szakmai vitáknak volt köszönhető, hogy reformharcok kezdődtek az iskolákban, hogy e megrögződött, neobarokk, poroszos és egyben anyagilag és szellemileg lepusztult iskolai közösségek magukra találtak. Folyamatossá vált a dialógus nemcsak a pedagógusok közt az iskolákban, hanem az iskolák között is, párbeszéd folyt az oktatáskutatók és a különböző programokkal kísérletezők között. Soha annyi oktatási és nevelési kísérlet nem indult. Ezért is válhatott az 1989-es „megállapodásos forradalomnak” egyik gyújtópontjává a tanárok, a közép- és főiskolák mozgalma.
Gazsó Ferenc az oktatáspolitika ikertestvéreként kezelte az ifjúság szocializációjának, az ifjúságpolitikának a kérdéseit. Így válhatott az ifjúságszociológia műhelyének is alapítójává és vezetőjévé. Mitől válunk olyanná, amilyenekké lettünk? A honnan, milyen környezetből, milyen feltételek közül indulók hová és hogyan érkeznek? Gazsó műhelyének elfogulatlan kiválasztott tagjai, résztvevő megfigyelői lehettek a Bibó Kollégium, majd a Fidesz alakulásának és működésének. De ez az őszinte baloldali, aki őszinte szenvedéllyel vetette bele magát az állampárt megreformálásába, aki valamennyi 89-es tisztességes mozgást pártolt, el se tudta volna képzelni, hogy mi lesz azokból, akik a szeme előtt váltak ifjú politikussá.
Ottlik és Esterházy gyilkos iróniával és nyelvi leleménnyel írták le történeti osztályuk hibáit és erényeit, vállalva a nehéz felelősséget. Bibó és Kosáry, Mészöly és Hankiss tárgyilagos tisztességgel és fájdalmas felelősséggel írtak a középosztály és a belőle sarjadt értelmiség meghasonlásairól. Gazsó, mint annyian mások, akik a faluból vagy a városszélről jöttek, legyen az Békésszentandrás vagy Szajla, Hercegkút vagy Tótkomlós, s váltak első generációs értelmiségivé, megjárta a Rákosi-, a Kádár-, a rendszerváltás-, majd az Orbán-rendszer utcáit és zsákutcáit. Együtt vagyunk a nemzet. Hitt és csalódott. Reménykedett és reményt vesztett. Mindig épített és soha nem rombolt – de látnia kellett, hogy amit épített, újra meg újra lerombolják. Meg kellett tapasztalnia, hogy alcsúti és pápai fiúk miként válnak urakká, harácsolókká, országvesztőkké. Gazsó Ferenc öregen és betegen se adta föl: emberi és szakmai közösséget teremtett maga körül. Fenntartotta a tisztesség, a becsület, az együttérzés, az őszinteség kisvilágát, mikroklímáját egy tisztességtelen, becstelen, kegyetlen és hazug nagyvilágban. Az ész és a szeretet fegyvereivel küzdött a betegség hatfejű és az Orbán-rendszer tizenkétfejű sárkányával. Nem csorbult, nem régi fegyverek ezek, hanem új időké és új hősöké.
Álljon itt, mert megérdemli, Juhász Gyula Eötvösről írt néhány sora: „Mint a hű tanítvány, úgy állunk előtte, / Hiszen ő e nemzet nagy, bölcs nevelője, / Szelíd és jó mester. / Élete tanulság, emléke örökség, / Úgy daloljuk őt, mint új idők új hősét, / Ki új díszt adott e nagy, szent szónak: Ember!”
Gazsó Ferencnek és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban
2018.07.19 09:57
Frissítve: 2018.07.19 09:57

Kutyasors

Oroszországban még nem volt külföldi vendégsereg a stadionok környékén, március lehetett, koratavasz, talán még hó is fehérlett a fagyos utakon, de már a brit Guardian, a Washington Post, a párizsi Libération, sőt a Moscow Times is azt írta, hogy a hajnali pirkadatban rejtélyes kommandók pásztázzák a meccsekre kiszemelt pályák környékét. Kóbor kutyákra, bolyongó macskákra vadásztak. Ezrével hajszolták a szerencsétlen állatokat, és vagy elvitték őket valami rejtekhelyekre, vagy ha nem volt elég idő az összeterelésükre, a helyszínen pusztították el őket.
Városonként változott a kép. A Guardian szerint Kalinyingrádban, Nyizsnij Novgorodban főként a frekventáltabb tájakon gyűltek az áldozatok, hogy mire érkezik a látogató vendégsereg, ne lehessen része a legcsekélyebb kellemetlen látványban se. A kósza hírek eljutottak a FIFA illetékes szerveihez is, és a Washington Post szerint a VB szervező bizottsága kapcsolatba lépett a meggyanúsított városok vezetőivel, nyilatkozatot várt tőlük arról, hogy garantálják, „semmiféle gyötrelem nem érheti az állatokat”. Franciaországban Belfortból, Pontarlier-ből és más városokból több civil szervezet küldöttségeket menesztett a hírbe hozott orosz tájakra, hogy meggyőződhessék, ez a fajta „eutanázia” rémhír csupán, a valóságban nem létezik. A szorongásra az adott okot, hogy Szocsiban 2014-ben kiderült, az olimpiai versengések előtt egy Basya nevű szervezet minősíthetetlen módszereket alkalmazott a kóbor állatok eltüntetésére.
A világbajnokság után a szinte hihetetlen vádak újult erővel bukkantak föl ismét a tudósítások között. Akadt persze kételkedő hang is, mondván, megtörténik gyakran, hogy rosszindulat vezeti a híresztelőket, különösen olyan időben, mint ez a jelenlegi is volt, amikor a sportrendezvényt szokatlanul sok diplomáciai esemény is kísérte. Voltak,  akik abban bíztak, elröpül az idő, jönnek majd a hivatalos körökből származó tényszerű cáfoló kommünikék, amelyek rámutatnak a cáfolhatatlan valóságra.
Akadtak ilyenek, hogyne lettek volna, csupán egyvalami volt, ami fékezte kissé jóindulatukat. Az a Moszkvából keltezett néhány kurta sor, amely nem tényeket szögezett szembe az állítottakkal, mindössze arra szorítkozott, hogy ha lett volna is bármi megdöbbentő, ha valóban lett volna, ahhoz az orosz kormányzatnak a világon semmi köze.
Rejtélyes kommandók pásztázták a pályák környékét. Kóbor kutyákra, macskákra vadásztak
2018.07.19 09:49
Frissítve: 2018.07.19 09:49