Történelmi tét

Lord Ismay, a NATO első főtitkára szerint az észak-atlanti szervezet értelme az, hogy az Egyesült Államokat bent, a Szovjetuniót kívül, Németországot pedig lent tartsa. A bon-mot még az 50-es években született, de ma időszerűbb, mint valaha. A jelenlegi amerikai elnököt ugyanis nem érdekli a történelem, nem olvas könyveket, és nem hallgat olyanokra, akik gyanúsan sokat tudnak a világról. Túlképzett tanácsadói olyan idegenül érezhetik magukat a Fehér Házban, mint egy szemüveges értelmiségi évszázada a vörös kozákok lovas hadseregében.
Az amerikaiak többszöri csökkentés után még mindig 63400 katonát, 200 harckocsit és 136 vadászbombázót állomásoztatnak Európában. Ez ahhoz kevés, hogy önmagában feltartóztasson egy átfogó orosz támadást, ahhoz viszont elég, hogy "atomernyőt" borítson a kontinens fölé. A potenciális agresszor biztos lehet benne, hogy saját területét is nukleáris csapások fogják érni. 69 éve ez a helyzet, a dolog működött Sztálinnal, Hruscsovval, Brezsnyevvel, és egyelőre működni látszik Putyinnal is. Az európai hídfőállás fenntartása persze sok pénzbe kerül, de eddig egyetlen amerikai kormányzat sem kérdőjelezte meg a kiadás hatékonyságát. A világhatalmi pozíció költségei ugyanis sokszorosan megtérülnek, már csak azért is, mert a stabilizáló szerepet betöltő erőnek és a globális katonai jelenlétnek köszönhetően az amerikai gazdasági érdekek is sokkal hatékonyabban érvényesülnek.
A Szovjetunió megszűntével volt néhány év, maximum másfél évtized, amikor úgy tűnt, hogy többé nem kell tartani Oroszországtól. Nemcsak az agresszív elképzelések kerültek le a napirendről, de a katonai és a gazdasági erő is hiányzott egy ilyen politikához. Egy pillanatra még az is felmerült, hogy Oroszország is beléphetne a NATO-ba, aztán azonban mindkét oldalon meggondolták magukat. Most az a helyzet, hogy Putyin hangzatos fegyverkezési projekteket jelentett be, bár Oroszországot még mindig inkább csak nukleáris arzenálja tartja a nagyhatalmak között. A kaukázusi és ukrajnai agresszió azonban veszélyes precedens: ha az amerikai elnök akár csak közvetve is elismerné például a Krím elcsatolását, azzal halálos veszedelemnek tenné ki a katonailag nehezen védhető balti államokat. A NATO alapszerződése 5. cikkelyére és az érvényesítéséhez szükséges katonai erőre továbbra is szükség van, nehogy a Kreml túl nagynak érezze a kísértést.
A legpikánsabb talán mégis Lord Ismay mondásának harmadik pontja. Németország óriási erőfeszítéseket tett, hogy megszabaduljon a múlt században két világháborút is kirobbantó agresszor imázsától. Ma is ehhez tartja magát, azonban megjósolhatatlan, mit eredményezne az erőszakos érdekérvényesítő német nacionalizmus újraéledése, Angela Merkel és a közép bukása, a radikálisok hatalomra kerülése. Érthető, ha Putyin - és talán Trump is - a NATO gyengítését tűzte ki célul, de emiatt talán még ők is meggondolják, meddig érdemes elmenniük.
A mostani NATO csúcson történelmi a tét. Ezt remélhetőleg az amerikai elnöknek is elmagyarázták, különben nagy baj lesz.
2018.07.11 00:00
Frissítve: 2018.07.11 08:19

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19