Simicska Párt: 0 százalék

A 2018. április 8-i tanulságok után a múlt hét közepén Simicska Lajos lemondott egyszemélyes pártjának „elnöki” pozíciójáról, és várhatóan vissza is vonul a politikától. „Pártjának” holdudvarát szélnek eresztette, a párt részbeni nyilvánosságát bezárta, a magyar sajtó olyan intézménye, mint a Magyar Nemzet, immáron fejekben létező archívumként működik tovább. A Simicska Párt egy örök várakozás maradt. 
Várakozása annak az ellenzéki cselekvési lehetetlenségben és megújulásképtelenségben konzerválódó politikának, amely azt gondolta rezsimdöntő tettnek, hogy Simicska „ledobja majd az atombombát”. Volt itt minden, a már-már a szánalmasság szintjét súroló, Orbánt egykori III/III-as ügynöki tevékenységgel vádoló diskurzustól egészen a „Putyin zsarolja Orbánt” sugalmazásig.
Emlékezetes, hogy a Simicska Párt elnöke nemcsak a képzelet mozgatásában, hanem – önéletrajzához méltatlan – street art megoldásokban is keltette politikai jóhírnevét. Vele együtt nevetgélt az ellenzéki tehetetlenség, micsoda politikai húzás egy vidéki városban már pubertás fiatalok körében is ciki módon feliratokat fújni a veszprémi hirdetményekre – ezzel delegitimálva a miniszterelnököt. Azt gondolta Simicska, ha ő teszi, akkor az üt. Nem ütött. A politika ugyanis ott kezdődik, hogy a felirat a falon marad, a Simicska-alkotásokat viszont könnyű volt eltüntetni – még ha ez korábban nem tűnt ennyire egyszerűnek.
Hosszú út vezetett a „rezsimdöntő” esélyességtől az esélytelenek nyugalmáig, azaz a „pártelnöki” lemondásig. Pedig még potenciális koalíciós társat is talált magának a néppártosodó Jobbik „személyében”. Nyilvánosságának egy részében az egy négyzetméterre eső Jobbikkal kapcsolatos hírek száma olyan magas volt, amivel egy időben elérte a józsefvárosi, Mátyás téren tíz évvel ezelőtt egy négyzetméterre eső szotyihéjak számát is. Plakáthelyeket adott a Jobbiknak, élesítette a korábban általa is intézményesített szürke zónás pártfinanszírozás eljárásait. Ebben a – felelőtlenségen osztozó és a normatív alapnak híján lévő – Jobbik partner volt.
Ugyanez a Jobbik – érhető módon – most nem azért támadja az ÁSZ-t, mert pártfinanszírozása valóban törvénybe ütköző volt, és ilyen alapon miért nem jártak el hasonló módon korábban a Fidesszel szemben is, hanem mert „autoriter a rendszer”. Erről is lehetne akár beszélni, ahogyan arról is, hogy a személyében sok mindennek, integratív vezérnek azonban nehezen nevezhető Vona Gábor egyszerűen elüzletelte a Jobbiknak azt megelőzően is erősen kétséges tisztakezűségét.
Ez már nem Simicska gondja és dolga, ahogyan már a haza sem az. Amiért egyébként különösebben nem aggódott a G-nap előtt és után sem.
Amit Simicska folytatott az utóbbi években, az politikai cselekvés, politikai aktorként bukott tehát meg a választás eredményeképpen. Minden eszközével azon volt, hogy rezsimet váltson – arról azonban, hogy mi jön azután, fogalma sem volt. Ha azt gondolta, hogy Vona Gábor alkalmas arra, amire egy kormányfőnek illik, akkor nem egy országban élünk.
Okkal feltételezhetjük, hogy gazdasági érdekeltségének átadása – a NER-kompatibilitás szempontjából kétséges státuszú Nyerges Zsoltnak – az előbbi bukásnak a beismerése. Marad ugyan gazdag ember, de immáron nem használja sem önreprezentációját, sem általa tulajdonolt nyilvánosságát, így aztán pénzét sem a rezsimdöntésre. Meg kell jegyezni, harcának politikai szervezettsége és tervszerűsége szintén megkérdőjelezhető volt.
Mert hiszen a kérdés még mindig az – lenne, ha érdekelne még bárkit is –, hogy miként juthatott el oda fejben, hogy visszavonulás helyett Vona Gáborék mögé álljon – alárendelve döntésének saját nyilvánossága egy részét is –, majd politikai kudarca után rögtön el is engedje médiabirodalma kezét. Ezzel nemcsak intézményeket vezetett ki a piacról – Orbánéknak vajmi kevés közük van a Magyar Nemzet megszüntetéséhez, korábbi állami hirdetésekkel való kitöméséhez annál inkább –, hanem karrierek és egzisztenciák kapcsán rántotta meg a felelősségtől mentes vállát.  Simicska politizálásával számos zavart keltett az utóbbi években. Nem állítom, hogy nélküle esélyesebb lett volna az ellenzék, de kapitulációja bizonyítja, hogy a „NER 2.0” erősebb, mint maga a „NER” volt. 
Búcsújával tisztult a (szövetségi) politika, de ettől még az ellenzéknek könnyebb nem lett.
2018.07.11 00:00
Frissítve: 2018.07.11 08:19

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19