Az elszegényedés költségvetése

A kormány nyugdíjpolitikájának lényege - saját állítása szerint -, hogy a nyugdíjasok ne vesztesei, hanem kedvezményezettjei legyenek a hazai makrogazdasági folyamatok alakulásának. Ennek legfontosabb lépéseként 2010-ben azt az ígéretet tette, hogy évről évre megvédi a nyugdíjak reálértékét, vagyis megőrzi azok „vásárlóerejét”. Éppen ezért a mindenkori nyugdíjemelés mértékét az adott évre tervezett infláció – vagyis árnövekedés – mértékéhez igazítja. 2018-ban és 2019-ben tehát szintén az infláció mértékével megegyező nyugdíjemelést valósít meg a kormány, továbbá a gazdaság dinamikus növekedésének eredményeként külön kormányzati intézkedésekre is sor kerülhet – ígérik –, azaz lehet számítani (egyszer-egyszer) az Erzsébet utalványokra is.
Ez a költségvetés az időskorúak számára az elszegényedés költségvetése.  
A Nyugdíjasok Pártja 50+ álláspontja szerint az időskori szegénység felszámolásának egyik eszköze az alapnyugdíj bevezetése és a nyugdíjminimum felemelése. Az alapnyugdíj mértéke terveink szerint 40 ezer forint havonta, forrása az állami költségvetés. 65 év felett járna annak, aki magyar állampolgár és legalább negyven évi magyarországi lakhellyel rendelkezik, továbbá járna a rokkantnyugdíjasoknak is. 2,25 millió jogosulttal számolva ez mintegy 1100 milliárd forint évente, a GDP kb. 3,5 százaléka. Erre épülne rá a „munkanyugdíj”, amelyet változatlanul a befizetett járulékok és szolgálati idő alapján állapítanának meg, forrása tehát a járulékbefizetés. Itt is szükséges azonban a 2008 óta változatlan nyugdíjminimum felemelése, 28500-forintról legalább 50 ezer forintra. E két intézkedés eredményeként nem lenne olyan 65 évesnél idősebb, életét végigdolgozó ember, akinek a járandósága 90 ezer forint alatt lenne, akár már 2019-től kezdve. 
Határozott követelésünk, hogy a gazdaság növekedésével arányosan érdemben kell növelni a nyugdíjakat. Ennek mértéke 2019-ben méltányosan (a svájci indexálás szerint) 5,75 százalék.
A tervezettnek tehát több mint a duplája. Ennek hiányában csak folyatódik a kilenc éve tartó elszegényedési folyamat. Egyre nő az aktívak és a nyugdíjasok közötti jövedelmi olló. A jelzett nyugdíjprémium csak porhintés, a Bajnai-kormány olyan intézkedésének továbbvitele, amelyet az akkori kormány egy válság időszak közepette, átmeneti intézkedésként vezetett be.  A folyamatos elszegényedés fényében kell mérlegelnünk a nyugdíjasok munkába való visszatérését elősegítő adókedvezményeket is. Mint ismeretes, a munka törvénykönyve alá tartozó szervezeteknél a nyugdíjas munkavállalók csak 15 százalék személyi jövedelemadót fognak fizetni 2019-től, és a cégeknek sem kell megfizetni a bérük után az adókat. Ez önmagában helyes és üdvözlendő, hiszen aki tud és akar, az dolgozhasson, s helyes, ha ezt adókedvezménnyel teheti. Miután azonban a nyugdíjak csupán az inflációval voltak és lesznek valorizálva, félő, hogy az ismételt munkába állás nem lehetőség lesz, hanem kényszer. És ez nagy baj. Úgy tűnik, az állam az egyik kezével elszegényít, a másik kezével meg int, gyere ismét dolgozni, ha kicsivel jobban akarsz élni. Mi, nyugdíjasok pedig hálásan megköszönjük a lehetőséget, hogy ismét dolgozhatunk. 
Van még egy elem, ami fájóan hiányzik az állami költségvetésből, és ez a nyugdíjas civil szervezetek normatív állami (önkormányzati) támogatása. A Nyugdíjasok Pártja 50+ álláspontja szerint szükséges lenne forrásokat biztosítani a nyugdíjas civil szervezetek, klubok működésnek támogatására. Az ügyek intézésének informatikai eszközöket és tudást igénylő módjai folyamatosan növekednek, nem lehet, nem is célszerű ezt fékezni. Ugyanakkor a 65 év feletti népességnek csupán mintegy a negyede aktív internethasználó. Különösen kistelepüléseken lenne indokolt a nyugdíjas civil szervezetek kiemelt támogatása (számítógép és nyomtató biztosítása, pénzbeli működési támogatás a taglétszámmal arányosan), ami a mindennapi életben is lehetővé tenné az informatikai eszközökkel való ügyintézést és tájékozódást. 
2018.07.12 00:00
Frissítve: 2018.07.12 08:23

A rabbi és a Sorsok Háza

Köves Slomó, az EMIH rabbija a szombati Népszavában elárulta, hogy kész részt venni a Sorsok Háza-projekt megvalósításában. Őt Schmidt Mária már évekkel ezelőtt meghívta a Józsefvárosi pályaudvaron magasodó épületbe, és bemutatta neki a túlélők személyes elbeszéléseire alapuló, „személyes érzelmi kontaktusra fókuszáló” kiállítás terveit. Neki semmi kifogása sincs Schmidt Mária ellen, hiszen a Terror Háza Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma. Ha a mennyiség egyben a minőség garanciája, akkor a konyhaművészet csúcsa a McDonald's. 
Köves rabbi szerint eddig csak személyekről volt szó, nem tartalmi kérdésekről folyt a vita. Köves rabbit nem zavarják a tények, például az, hogy a Terror Háza Múzeum már hírhedt pengefalával történelmet hamisít. A nyilaskereszt és a vörös csillag egymás mellé helyezésével azt állítja, hogy nálunk népellenes terror csak a német megszállás után, a nyilasok rémuralma, majd a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországon volt. 
Az állandó kiállításon, amelyen két szoba jut az 1945 előtti időszakra és 23 a kommunista rezsimre, a második teremben 2002-ben még az volt olvasható, hogy akkori magyar állam nem tudta megvédeni polgárait. A Horthy Miklós által kinevezett Sztójay Döme miniszterelnök kormánya még Adolf Eichmannt is meglepő lelkesedéssel és hatékonysággal látott hozzá a zsidók totális jogosztásához, kirablásához, végül deportálásához. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a Horthy-korszakot polgári demokráciának nevezi, azt állítja, hogy az antiszemita törvényeket a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek elfogadni. Berlin 1940 előtt semmiféle nyomást sem gyakorolt Budapestre a zsidó-politika „radikalizálása” érdekében. A magyar politikai elit tagjai, élükön Horthyval, már 1942 tavaszától-nyarától kezdve tisztában voltak azzal, mit jelent a Vészkorszak, a zsidókérdés náci Végső Megoldása. Azért sem engedtek a nem túlságosan erős német nyomásnak a náci megszállásig, mert tudták, hogy a deportáltakat lemészárolják. 
Schmidt huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért. Szerinte „Magyarországon kimondtuk a bűnösök nevét, történelmi igazságot szolgáltattunk…” Ő a maga részéről kizárólag a nácikról és néhány nyilasról hajlandó beszélni. Nagyon kevés ember merészelte eddig a Szabadság téri megszállási emlékművet védelmébe venni. Orbán Viktor és illiberális rendszere történelemhamisító emlékezetpolitikájának szolgálólánya ezt is megtette. Ő beszél történelmi igazságtételről, akinek a múzeumában még Kovarcz Emil, Szálasi hírhedt totális mozgósítási minisztere is a (nyilván ártatlanul, a kommunisták által) „meggyilkoltak”-címszó alatt szerepel, jó pár más háborús bűnös tömeggyilkossal együtt?
Köves rabbit sikerült Schmidtnek meggyőznie, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) szakembereit nem. Schmidt egyszer már évekkel ezelőtt ismertette az úgynevezett kiállítási koncepcióját. Azon a prezentáción csak az nem derült ki, hogy akkor kik a jók és kik a rosszak a tervezett Sorsok Háza állandó kiállításon. Kövest nem érdekli, hogy sem a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum, sem a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet nem hajlandó szóba állni Schmidt Máriával, akit ők is vulgáris történelemhamisítónak, primitív antikommunistának, valamint a Horthy-kultusz ápolójának és holokauszt-relativizálónak tartanak. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a XX. század legnagyobb bűncselekményének nem a holokausztot, hanem az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék megkötését tartja. 
A washingtoni holokauszt múzeum vagy a Yad Vashem új állandó kiállításának megnyitását sok-sok évnyi munka, kutatás és szakmai vita előzte meg. A Sorsok Háza múzeum tervei a mai napig titkosak. Schmidt azokat, akik sajátos történelemszemléletével nem értenek egyet, hazaárulóként denunciálja. Tervei megvalósításához most már egy ortodox rabbit is sikerült megnyernie – érdekelne, hogy mi volt ennek az ára.
Schmidt Mária huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért
2018.07.17 17:11
Frissítve: 2018.07.17 17:11

Izzig vérig

Szeretek leveleket kapni ismeretlenektől, azokból egészen szórakoztató történetek tudnak kibontakozni. A minap például a társadalmi párbeszéd fontosságára szolgáltatott kiváló példát a közösségi média üzenetküldő felülete.
„Ha nincsenek baloldali vagy liberális kötődéseid, bizonyára kedvelni fogom az oldaladat” – írja nekem László. (Nem László, de őrizzük meg inkognitóját.) Így, tegezve írja, ami eleve kérdéseket vet fel bennem, hiszen akárhogy is nézem, kettőnk közül én vagyok a nő, de hát oda se neki, kit érdekel az etikett 2018-ban.
Gondolkodom egy darabig, mit lehet egy ilyen üzenettel kezdeni – egyáltalán: hogyan születhet meg egy efféle üzenet, és legfőképpen miért. Aztán úgy döntök, terítem a lapjaimat. Kedves László, írom tömören és udvariasan, a Népszabadság egykori és a Népszava jelenlegi újságírójaként ezt nemigen állíthatom magamról.
A chatablakban három pötty ugrál, a túloldalon László gépel. Aztán mégsem jön válasz, újabb ugráló pöttyök, újabb csend. László hezitál. Végül mégis megnyomja az entert: „Sajnálom! Nagyon szép a neve, kedvelhettem volna önt!”
Itt látom meg a kihívást az ügyben. Mert ilyen szürreális válasz egyszerűen nincs. Szóval elhatározom, hogy leások az averzió gyökeréig. Esetleg olvassa el néhány írásomat, azok mégiscsak többet mondanak rólam, mint bármiféle előítélet, indítványozom Lászlónak, ám ő elég nyakasnak bizonyul. „Tudja én egy egyszerű vidéki családban nőttem fel. A szüleim izzig vérig (sic!) magyar emberek voltak! Keményen dolgoztak, soha nem panaszkodtak, jószándékú istenfélő család, ilyenek voltunk és ilyenek vagyunk!” Hát ez remek, írom rögvest Lászlónak, én egy apró falucskában nőttem fel, nézze csak, küldök egy képet, ez itt én vagyok szatmári népviseletben, az Európa-bajnokságon. A nyomaték kedvéért csatolom egy írásomat málékásás töltött káposztáról, honvágyról, erdőháti nyelvjárásról.
László ugyan nem marad teljesen érzéketlen a szakmai értékeimmel kapcsolatban – „Ön igazán kellemes szép hölgy” –, azért igyekszik felhívni a figyelmet a közöttünk tátongó szakadékra: „a világnézetünk ellentétes!”
Fogalmam sincs, mit tudhat az én világnézetemről az, akinek három perccel ezelőttig még arról sem volt fogalma, ki vagyok, úgyhogy a saját fegyverét igyekszem László ellen fordítani, és a Bibliáról írok neki, a nem ítélés és nem ítéltetés vonatkozásában azonban újfent beleállok a földbe. Miért nem él igei módon, ha egyszer vallásos, kérdezem, mire erős érveket sorakoztat: „Istenfélő ember vagyok, kálvinista! A baloldali eszmét valló emberekből nagyon sok hiányzik, ami nekem fontos, na és a liberálisok pedig kész katasztrófa!”
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott, és teszek még egy tétova kísérletet a világnézeti szakadék betemetésére. Megkérem: ne általánosítson. Őt azonban az sem zavarja meg, hogy önmagát cáfolja – „Ön egy szimpatikus hölgy” –, és folytatja: a világot máskép (sic!) látjuk, ezért külömbözően (sic!) látunk és ítélünk! Én már elmultam 60 éves és magyarként szeretnék meghalni itt ebbe az országba amiért oly sok magyar vér folyt 1 (sic!)”
Nincsenek válaszaim.
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott
2018.07.17 14:15
Frissítve: 2018.07.17 14:18