Ne okoskodj, fiam!

Nem tudom, szerencse volt-e, vagy éppen ellenkezőleg, hogy a fiam külföldön kezdte el az iskolát. Arrafelé fura szokása volt a tanító néninek, mert másodikban, amikor osztályozni kezdtek, odaállt a gyerekek elé, azt mondta: „Pistike feleletére csak hármast tudok adni. Ti mit gondoltok?” És akkor a gyerekek vagy elfogadták, vagy elkezdtek érvelni, szerintük Pisti miért érdemelne mégis jobb jegyet. Aztán amikor hazajöttünk, és a magyar iskolában az első óra első felelete után felemelte a kezét, és azt mondta, szerinte Pistinek jobb jegy járna, a tanítónő ráförmedt: Ne okoskodj, fiam!
Innen nézve persze meg lehet érteni a nevezett tanerőt is, hiszen a magyar iskolában nem illik sem vitatkozni, sem kétségbe vonni a felsőbbség álláspontját. Ezért is olvastam csodálkozva, hogy tavasszal vita-versenyt rendeztek Budapesten magyar egyetemistáknak. Ez a Budapest Open volt állítólag a régió legnagyobb nemzetközi vitaversenye. Az ország legnevesebb egyetemein – a CEU-n, az ELTE-n, a Covinuson - tanuló diákok már sportot csinálnak abból, hogy erősítsék a vitakultúrájukat, megtanulják az érvelési készséget, a kritikai gondolkodást, képesek legyenek megérteni vitapartnerük álláspontját. Ők úgy gondolják, ez lenne a jól működő demokrácia alapköve.
Nagyon szeretném megérni, hogy ezek a srácok, lányok felnőjenek, és ők üljenek a mai pohos, indulatos politikusok helyére a parlamentben. De amíg ez megtörténik, nem vagyok egészen biztos abban, hogy miközben megérnek az ország vezetésére, nem mérgezi-e meg a lelküket, eszüket az a haragos, sokszor valótlan érvekkel vagdalkozó stílus, ami a mai hazai politikai vitakultúrát jellemzi. 
Mitől is lenne más a mai felnőttek vitakultúrája? Évtizedek óta abban élünk, hogy csak dicsérni szabad a vezetők kinyilatkoztatásait, csak csatlakozni lehet az előttem szólókhoz, mert aki nem ezt teszi, az óhatatlanul gyanús. A múlt század ötvenes éveinek elején belső ellenség volt az ilyen ember, aki jó, ha megúszta megbélyegzéssel. Aztán jobb idők jöttek, a rendszerváltás után azt gondoltuk, a demokrácia magával hozza a véleményszabadságot is. Egy ideig nem is volt ezzel semmi baj: akkoriban már a miniszterelnöknek is a szemébe lehetett vágni a Tisztelt Házban, hogy hazudik.
De az idő kereke elkezdett visszafelé forogni. Lehurrogják, akinek a többség véleményétől eltérő az álláspontja, a Ház feje sértő kijelentésekre ragadtatja magát az ellenzékkel szemben, amit ő büntetlenül megtehet, hiszen önmagát mégsem bírságolhatja meg. Mára ott tartunk, hogy kikapcsolják annak a képviselőnek a mikrofonját, aki „nem kellő tisztelettel” szólítja meg a kormányfőt. Azt, aki harminc éve még maga nevezte hazugnak az elődjét.
A civil szervezetek most a belső ellenség. Divatba jött a megbélyegzés, előbb vagy utóbb lakatot tesznek a hatalomnak nem tetsző szervezeteik ajtajára, szájára, s ki tudja, miért jár majd börtön, ha akasztás nem is. 
Ahol nincs mód a vitára, ott nincs demokrácia sem. Ahol nincs demokrácia, ott joggal hurroghatnak le bárkit: ne okoskodj, kisfiam!
2018.07.12 00:00
Frissítve: 2018.07.12 08:23

A rabbi és a Sorsok Háza

Köves Slomó, az EMIH rabbija a szombati Népszavában elárulta, hogy kész részt venni a Sorsok Háza-projekt megvalósításában. Őt Schmidt Mária már évekkel ezelőtt meghívta a Józsefvárosi pályaudvaron magasodó épületbe, és bemutatta neki a túlélők személyes elbeszéléseire alapuló, „személyes érzelmi kontaktusra fókuszáló” kiállítás terveit. Neki semmi kifogása sincs Schmidt Mária ellen, hiszen a Terror Háza Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma. Ha a mennyiség egyben a minőség garanciája, akkor a konyhaművészet csúcsa a McDonald's. 
Köves rabbi szerint eddig csak személyekről volt szó, nem tartalmi kérdésekről folyt a vita. Köves rabbit nem zavarják a tények, például az, hogy a Terror Háza Múzeum már hírhedt pengefalával történelmet hamisít. A nyilaskereszt és a vörös csillag egymás mellé helyezésével azt állítja, hogy nálunk népellenes terror csak a német megszállás után, a nyilasok rémuralma, majd a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországon volt. 
Az állandó kiállításon, amelyen két szoba jut az 1945 előtti időszakra és 23 a kommunista rezsimre, a második teremben 2002-ben még az volt olvasható, hogy akkori magyar állam nem tudta megvédeni polgárait. A Horthy Miklós által kinevezett Sztójay Döme miniszterelnök kormánya még Adolf Eichmannt is meglepő lelkesedéssel és hatékonysággal látott hozzá a zsidók totális jogosztásához, kirablásához, végül deportálásához. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a Horthy-korszakot polgári demokráciának nevezi, azt állítja, hogy az antiszemita törvényeket a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek elfogadni. Berlin 1940 előtt semmiféle nyomást sem gyakorolt Budapestre a zsidó-politika „radikalizálása” érdekében. A magyar politikai elit tagjai, élükön Horthyval, már 1942 tavaszától-nyarától kezdve tisztában voltak azzal, mit jelent a Vészkorszak, a zsidókérdés náci Végső Megoldása. Azért sem engedtek a nem túlságosan erős német nyomásnak a náci megszállásig, mert tudták, hogy a deportáltakat lemészárolják. 
Schmidt huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért. Szerinte „Magyarországon kimondtuk a bűnösök nevét, történelmi igazságot szolgáltattunk…” Ő a maga részéről kizárólag a nácikról és néhány nyilasról hajlandó beszélni. Nagyon kevés ember merészelte eddig a Szabadság téri megszállási emlékművet védelmébe venni. Orbán Viktor és illiberális rendszere történelemhamisító emlékezetpolitikájának szolgálólánya ezt is megtette. Ő beszél történelmi igazságtételről, akinek a múzeumában még Kovarcz Emil, Szálasi hírhedt totális mozgósítási minisztere is a (nyilván ártatlanul, a kommunisták által) „meggyilkoltak”-címszó alatt szerepel, jó pár más háborús bűnös tömeggyilkossal együtt?
Köves rabbit sikerült Schmidtnek meggyőznie, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) szakembereit nem. Schmidt egyszer már évekkel ezelőtt ismertette az úgynevezett kiállítási koncepcióját. Azon a prezentáción csak az nem derült ki, hogy akkor kik a jók és kik a rosszak a tervezett Sorsok Háza állandó kiállításon. Kövest nem érdekli, hogy sem a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum, sem a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet nem hajlandó szóba állni Schmidt Máriával, akit ők is vulgáris történelemhamisítónak, primitív antikommunistának, valamint a Horthy-kultusz ápolójának és holokauszt-relativizálónak tartanak. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a XX. század legnagyobb bűncselekményének nem a holokausztot, hanem az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék megkötését tartja. 
A washingtoni holokauszt múzeum vagy a Yad Vashem új állandó kiállításának megnyitását sok-sok évnyi munka, kutatás és szakmai vita előzte meg. A Sorsok Háza múzeum tervei a mai napig titkosak. Schmidt azokat, akik sajátos történelemszemléletével nem értenek egyet, hazaárulóként denunciálja. Tervei megvalósításához most már egy ortodox rabbit is sikerült megnyernie – érdekelne, hogy mi volt ennek az ára.
Schmidt Mária huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért
2018.07.17 17:11
Frissítve: 2018.07.17 17:11

Izzig vérig

Szeretek leveleket kapni ismeretlenektől, azokból egészen szórakoztató történetek tudnak kibontakozni. A minap például a társadalmi párbeszéd fontosságára szolgáltatott kiváló példát a közösségi média üzenetküldő felülete.
„Ha nincsenek baloldali vagy liberális kötődéseid, bizonyára kedvelni fogom az oldaladat” – írja nekem László. (Nem László, de őrizzük meg inkognitóját.) Így, tegezve írja, ami eleve kérdéseket vet fel bennem, hiszen akárhogy is nézem, kettőnk közül én vagyok a nő, de hát oda se neki, kit érdekel az etikett 2018-ban.
Gondolkodom egy darabig, mit lehet egy ilyen üzenettel kezdeni – egyáltalán: hogyan születhet meg egy efféle üzenet, és legfőképpen miért. Aztán úgy döntök, terítem a lapjaimat. Kedves László, írom tömören és udvariasan, a Népszabadság egykori és a Népszava jelenlegi újságírójaként ezt nemigen állíthatom magamról.
A chatablakban három pötty ugrál, a túloldalon László gépel. Aztán mégsem jön válasz, újabb ugráló pöttyök, újabb csend. László hezitál. Végül mégis megnyomja az entert: „Sajnálom! Nagyon szép a neve, kedvelhettem volna önt!”
Itt látom meg a kihívást az ügyben. Mert ilyen szürreális válasz egyszerűen nincs. Szóval elhatározom, hogy leások az averzió gyökeréig. Esetleg olvassa el néhány írásomat, azok mégiscsak többet mondanak rólam, mint bármiféle előítélet, indítványozom Lászlónak, ám ő elég nyakasnak bizonyul. „Tudja én egy egyszerű vidéki családban nőttem fel. A szüleim izzig vérig (sic!) magyar emberek voltak! Keményen dolgoztak, soha nem panaszkodtak, jószándékú istenfélő család, ilyenek voltunk és ilyenek vagyunk!” Hát ez remek, írom rögvest Lászlónak, én egy apró falucskában nőttem fel, nézze csak, küldök egy képet, ez itt én vagyok szatmári népviseletben, az Európa-bajnokságon. A nyomaték kedvéért csatolom egy írásomat málékásás töltött káposztáról, honvágyról, erdőháti nyelvjárásról.
László ugyan nem marad teljesen érzéketlen a szakmai értékeimmel kapcsolatban – „Ön igazán kellemes szép hölgy” –, azért igyekszik felhívni a figyelmet a közöttünk tátongó szakadékra: „a világnézetünk ellentétes!”
Fogalmam sincs, mit tudhat az én világnézetemről az, akinek három perccel ezelőttig még arról sem volt fogalma, ki vagyok, úgyhogy a saját fegyverét igyekszem László ellen fordítani, és a Bibliáról írok neki, a nem ítélés és nem ítéltetés vonatkozásában azonban újfent beleállok a földbe. Miért nem él igei módon, ha egyszer vallásos, kérdezem, mire erős érveket sorakoztat: „Istenfélő ember vagyok, kálvinista! A baloldali eszmét valló emberekből nagyon sok hiányzik, ami nekem fontos, na és a liberálisok pedig kész katasztrófa!”
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott, és teszek még egy tétova kísérletet a világnézeti szakadék betemetésére. Megkérem: ne általánosítson. Őt azonban az sem zavarja meg, hogy önmagát cáfolja – „Ön egy szimpatikus hölgy” –, és folytatja: a világot máskép (sic!) látjuk, ezért külömbözően (sic!) látunk és ítélünk! Én már elmultam 60 éves és magyarként szeretnék meghalni itt ebbe az országba amiért oly sok magyar vér folyt 1 (sic!)”
Nincsenek válaszaim.
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott
2018.07.17 14:15
Frissítve: 2018.07.17 14:18