Ne vegyétek el a jövőnket!

Napjaink Európájában és Magyarországon is egymást érik az egyre megoldhatatlanabbá váló munkaerőhiány pótlására felvetett javaslatok. Nyugaton a Kelet-Európából áttelepülőkkel és a betelepülő migránsokkal próbálják biztosítani a gazdaság és a társadalom működéséhez szükséges munkaerőt, de természetesek az idősek tovább foglalkoztatására vonatkozó – az érdekeltségük növelésén alapuló - elképzelések is.
A magyar közgazdászok is ezt a gondolkodást követik, bár a migrációs elképzelést politikai érdekekből említeni sem merik. Inkább azt vetik fel, hogy 72 évre kellene majd felemelni a nyugdíjkorhatárt ( „Jöhet a sírig tartó munka” Portfólió, 2018.06.05.) ), vagy hogy a gyermekeket szülő nőket kellene magasabb nyugdíjjal jutalmazni (Botos Katalin). 
Ezek az elgondolások alapjaikban hibásak. A mai Magyarországon az egészséges idősek aránya nagyon alacsony. Az elmaradott térségekben, többszörösen hátrányos életkörülmények között élők még az 50-es éveikig sem maradnak egészségesek, a férfiak többsége a 60-as éveiben várhatóan meghal. A nyugdíjkorhatár további emelése az élet egyik legfontosabb szakaszától, az időskor gazdag emberi tartalmától fosztaná meg az embereket, a gazdaság eszközévé sorvasztva őket. ( Félő, hogy a teljesítményközpontú oktatással már gyermekeink is elveszítik életük legszebb éveit!) Ráadásul a nyugdíjasok a fiatalabb generációk mindennapi életvitelének fontos támaszai. Hiányuk zavart okozna a munkaerőpiacon is, és megszűnne az a nagyszülők és unokák közötti lelki összekapcsolódás is, ami a társadalom természetes szövedékét alkotja.
A gyermek beszámítási ötlet számos hibájának egyike, hogy a születés és a gyermeknevelés nem egy ember felelőssége és feladata, a terhek egy részét a férfiak is viselik, akik a kedvezményekből nem részesednének, ami ellentétes a józan ésszel. (Ennek persze ma már nincs sok szerepe a társadalmat érintő döntésekben.) A gyermekvállalás nagyobb támogatása természetesen nemzeti érdek, de azt másképpen kell megvalósítani.
Az alapprobléma az, hogy mindezek a kétségbeesett kísérletek még megvalósításuk esetén sem jelentenének tartós megoldásokat az egyre súlyosabbá váló gazdasági-társadalmi gondokra, mert egy korábbi, most széthulló világból fakadó gondolkodásra épülnek. 
Olyan civilizációs változás zajlik, amely hamarosan egy teljesen más világot teremt – olyat, ami nemcsak a gazdaságot, hanem az élet minden területét, az emberi lelket is átformálja.
Ahogy a kígyó levedli a kinőtt bőrét, úgy válik meg a világ a századokon át működött élet-rendszerétől. Az új kor embere már nemcsak megélni akar, hanem saját életcélokat követ, önmaga életét akarja megteremteni. Válságba került a múlt – vele a társadalom korábbi eszméi, intézményei, működési rendje, amelyeket előbb-utóbb elsodornak a változások. 
De a változások nemcsak pusztulást hoznak. A robotok munkástömegeket „szabadítanak fel”, lehetővé téve, hogy más területeken dolgozhassanak. Az új munkalehetőségekhez azonban új tudás, ahhoz új oktatás kell. Nem a nagyszámú betanított munkás, hanem a nagyobb értéket teremtő tudásalapú gazdaság tudja biztosítani az elvárt társadalmi jólét anyagi feltételeit.
A jövő felé kell fordítani az országot – új világot kell teremteni ahhoz, hogy ne kerüljünk újra a kényszerek szülte változtatások fogságába. Ehhez új gondolatok, új politikai elgondolások, az egész társadalmat átfogó új érdekközösség kell. A nyugdíjrendszer is része kell hogy legyen annak az átfogó társadalmi-gazdasági paradigmaváltásnak, ami már elkerülhetetlenül zajlik a magyar társadalomban. (Az egymást követő nemzedékek közötti érdekközösség megteremtésének igénye például fontos felismerése a nyugdíjasok országos vizsgálatának.)
A legfontosabb kérdés: az ember van-e a gazdaságért, vagy a gazdaság az emberért? A mostani életidegen javaslatok a tőke érdekeit fejezik ki - a másik változat egy új társadalom kiinduló pontja.
2018.07.12 00:00
Frissítve: 2018.07.12 08:24

A rabbi és a Sorsok Háza

Köves Slomó, az EMIH rabbija a szombati Népszavában elárulta, hogy kész részt venni a Sorsok Háza-projekt megvalósításában. Őt Schmidt Mária már évekkel ezelőtt meghívta a Józsefvárosi pályaudvaron magasodó épületbe, és bemutatta neki a túlélők személyes elbeszéléseire alapuló, „személyes érzelmi kontaktusra fókuszáló” kiállítás terveit. Neki semmi kifogása sincs Schmidt Mária ellen, hiszen a Terror Háza Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma. Ha a mennyiség egyben a minőség garanciája, akkor a konyhaművészet csúcsa a McDonald's. 
Köves rabbi szerint eddig csak személyekről volt szó, nem tartalmi kérdésekről folyt a vita. Köves rabbit nem zavarják a tények, például az, hogy a Terror Háza Múzeum már hírhedt pengefalával történelmet hamisít. A nyilaskereszt és a vörös csillag egymás mellé helyezésével azt állítja, hogy nálunk népellenes terror csak a német megszállás után, a nyilasok rémuralma, majd a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországon volt. 
Az állandó kiállításon, amelyen két szoba jut az 1945 előtti időszakra és 23 a kommunista rezsimre, a második teremben 2002-ben még az volt olvasható, hogy akkori magyar állam nem tudta megvédeni polgárait. A Horthy Miklós által kinevezett Sztójay Döme miniszterelnök kormánya még Adolf Eichmannt is meglepő lelkesedéssel és hatékonysággal látott hozzá a zsidók totális jogosztásához, kirablásához, végül deportálásához. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a Horthy-korszakot polgári demokráciának nevezi, azt állítja, hogy az antiszemita törvényeket a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek elfogadni. Berlin 1940 előtt semmiféle nyomást sem gyakorolt Budapestre a zsidó-politika „radikalizálása” érdekében. A magyar politikai elit tagjai, élükön Horthyval, már 1942 tavaszától-nyarától kezdve tisztában voltak azzal, mit jelent a Vészkorszak, a zsidókérdés náci Végső Megoldása. Azért sem engedtek a nem túlságosan erős német nyomásnak a náci megszállásig, mert tudták, hogy a deportáltakat lemészárolják. 
Schmidt huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért. Szerinte „Magyarországon kimondtuk a bűnösök nevét, történelmi igazságot szolgáltattunk…” Ő a maga részéről kizárólag a nácikról és néhány nyilasról hajlandó beszélni. Nagyon kevés ember merészelte eddig a Szabadság téri megszállási emlékművet védelmébe venni. Orbán Viktor és illiberális rendszere történelemhamisító emlékezetpolitikájának szolgálólánya ezt is megtette. Ő beszél történelmi igazságtételről, akinek a múzeumában még Kovarcz Emil, Szálasi hírhedt totális mozgósítási minisztere is a (nyilván ártatlanul, a kommunisták által) „meggyilkoltak”-címszó alatt szerepel, jó pár más háborús bűnös tömeggyilkossal együtt?
Köves rabbit sikerült Schmidtnek meggyőznie, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) szakembereit nem. Schmidt egyszer már évekkel ezelőtt ismertette az úgynevezett kiállítási koncepcióját. Azon a prezentáción csak az nem derült ki, hogy akkor kik a jók és kik a rosszak a tervezett Sorsok Háza állandó kiállításon. Kövest nem érdekli, hogy sem a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum, sem a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet nem hajlandó szóba állni Schmidt Máriával, akit ők is vulgáris történelemhamisítónak, primitív antikommunistának, valamint a Horthy-kultusz ápolójának és holokauszt-relativizálónak tartanak. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a XX. század legnagyobb bűncselekményének nem a holokausztot, hanem az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék megkötését tartja. 
A washingtoni holokauszt múzeum vagy a Yad Vashem új állandó kiállításának megnyitását sok-sok évnyi munka, kutatás és szakmai vita előzte meg. A Sorsok Háza múzeum tervei a mai napig titkosak. Schmidt azokat, akik sajátos történelemszemléletével nem értenek egyet, hazaárulóként denunciálja. Tervei megvalósításához most már egy ortodox rabbit is sikerült megnyernie – érdekelne, hogy mi volt ennek az ára.
Schmidt Mária huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért
2018.07.17 17:11
Frissítve: 2018.07.17 17:11

Izzig vérig

Szeretek leveleket kapni ismeretlenektől, azokból egészen szórakoztató történetek tudnak kibontakozni. A minap például a társadalmi párbeszéd fontosságára szolgáltatott kiváló példát a közösségi média üzenetküldő felülete.
„Ha nincsenek baloldali vagy liberális kötődéseid, bizonyára kedvelni fogom az oldaladat” – írja nekem László. (Nem László, de őrizzük meg inkognitóját.) Így, tegezve írja, ami eleve kérdéseket vet fel bennem, hiszen akárhogy is nézem, kettőnk közül én vagyok a nő, de hát oda se neki, kit érdekel az etikett 2018-ban.
Gondolkodom egy darabig, mit lehet egy ilyen üzenettel kezdeni – egyáltalán: hogyan születhet meg egy efféle üzenet, és legfőképpen miért. Aztán úgy döntök, terítem a lapjaimat. Kedves László, írom tömören és udvariasan, a Népszabadság egykori és a Népszava jelenlegi újságírójaként ezt nemigen állíthatom magamról.
A chatablakban három pötty ugrál, a túloldalon László gépel. Aztán mégsem jön válasz, újabb ugráló pöttyök, újabb csend. László hezitál. Végül mégis megnyomja az entert: „Sajnálom! Nagyon szép a neve, kedvelhettem volna önt!”
Itt látom meg a kihívást az ügyben. Mert ilyen szürreális válasz egyszerűen nincs. Szóval elhatározom, hogy leások az averzió gyökeréig. Esetleg olvassa el néhány írásomat, azok mégiscsak többet mondanak rólam, mint bármiféle előítélet, indítványozom Lászlónak, ám ő elég nyakasnak bizonyul. „Tudja én egy egyszerű vidéki családban nőttem fel. A szüleim izzig vérig (sic!) magyar emberek voltak! Keményen dolgoztak, soha nem panaszkodtak, jószándékú istenfélő család, ilyenek voltunk és ilyenek vagyunk!” Hát ez remek, írom rögvest Lászlónak, én egy apró falucskában nőttem fel, nézze csak, küldök egy képet, ez itt én vagyok szatmári népviseletben, az Európa-bajnokságon. A nyomaték kedvéért csatolom egy írásomat málékásás töltött káposztáról, honvágyról, erdőháti nyelvjárásról.
László ugyan nem marad teljesen érzéketlen a szakmai értékeimmel kapcsolatban – „Ön igazán kellemes szép hölgy” –, azért igyekszik felhívni a figyelmet a közöttünk tátongó szakadékra: „a világnézetünk ellentétes!”
Fogalmam sincs, mit tudhat az én világnézetemről az, akinek három perccel ezelőttig még arról sem volt fogalma, ki vagyok, úgyhogy a saját fegyverét igyekszem László ellen fordítani, és a Bibliáról írok neki, a nem ítélés és nem ítéltetés vonatkozásában azonban újfent beleállok a földbe. Miért nem él igei módon, ha egyszer vallásos, kérdezem, mire erős érveket sorakoztat: „Istenfélő ember vagyok, kálvinista! A baloldali eszmét valló emberekből nagyon sok hiányzik, ami nekem fontos, na és a liberálisok pedig kész katasztrófa!”
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott, és teszek még egy tétova kísérletet a világnézeti szakadék betemetésére. Megkérem: ne általánosítson. Őt azonban az sem zavarja meg, hogy önmagát cáfolja – „Ön egy szimpatikus hölgy” –, és folytatja: a világot máskép (sic!) látjuk, ezért külömbözően (sic!) látunk és ítélünk! Én már elmultam 60 éves és magyarként szeretnék meghalni itt ebbe az országba amiért oly sok magyar vér folyt 1 (sic!)”
Nincsenek válaszaim.
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott
2018.07.17 14:15
Frissítve: 2018.07.17 14:18