Falu a tó alatt

Hatalmas vihar után autózunk Erdőszentgyörgytől Bözödújfalu felé. Sosem jártunk még erre, csak jóbarátunk megrendítő képeit láttuk a kilencvenes évek elejéről. Katasztrófaturisták vagyunk, nincs rajta mit szépíteni, még ha nem is a borzongni vágyás, hanem a kíváncsiság és együttérzés vezet.

Különös látvány, hogy az elárasztott falu feletti víztározónál nyaralóházak épültek, minden beszögellésnél kilóg egy autó, az udvarokból grillen sültek és bográcsok illata kúszik az orrunkba. Vajon milyen érzés lehet beúszni a vízbe, amelynek lenti „testvérénél” házak pihennek hullámsírban, bennük ottfelejtett játszóbabák, kamrában maradt szerszámok, templomdarabok. Hogy milyen gyorsan lesz az enyészeté mindaz, amit emberi kéz épített, az tavaly kiderült, amikor egy sérült híd javítása miatt le kellett engedni a tavat: szétporladt szinte minden, csak az alapok rajzoltak bizarr térképet az iszapos felületre. Leomlott a templom sokáig vízből kiálló tornya is, újjáépítésére most gyűjtést szerveznek.

A falu régi határában emlékkiállítás, a falu házait kopjafák jelzik, rajtuk házszám. Kopjafaházszám. Egy táblán felirat. “A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görög katolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma.”

Indulunk a tó felé, nyolcévesforma biciklis gyerek csapódik mellénk.

- A víz alatti faluhoz mennek?

- Oda...

- Ne menjenek autóval, elsüllyednek a kátyúba´. Ha akarják, odakísérem magukat. Megmutatom a templomot is. Nehéz megtalálni, benőtték a bokrok.

- Elboldogulunk.

- Szalmafonatot nem vesznek? - folytatja, s csak most látjuk, hogy a bicikli kormányán egy gyűrött nejlonban néhány kis koszorú kucorog.

- Én fontam ezeket, még a nagymamámtól tanultam, hogyan ke´. Az egyiket nemrég fejeztem be. Errefelé nincs munka, mindenki a fonásból él. Há´, ha van egy kis szendvicsük, azt is elfogadom.

Nézzük a szívecskés fonatokat, igazából semmi szükségünk rájuk, de kettőt azért veszünk. Beljebb indulunk a csalitosba, megint egy biciklis gyerek fékez mellettünk, ő tán egy-két évvel idősebb, de a szöveg ugyanaz. Nagymama, saját fonás, s a templomhoz is odakísér.

- Hiszen nincs is templom, mit mutatnál – próbáljuk sarokba szorítani, de váltig győzköd, hogy bizony, ő tudja a pontos helyet.

A tó széléig kísér, minden csendes, néhány fatörzs kandikál csak elő. Pár kőre bök, szerinte ezek az unitárius templomból valók, amott meg – mutat a vízre – az elsüllyedt másik.

Semmit sem látni.

Szendvicsünk nincs, nápolyink van csak, azt osztjuk meg alkalmi idegenvezetőnkkel, ha már vele az élet mégis utat tört itt magának.