Gyanakodva figyeli Európa Trump és Putyin kézfogását

Az ellenzéki demokraták és az európai szövetségesek is aggódnak, hogy nem tesz-e valamilyen meggondolatlan engedményt az amerikai elnök Helsinkiben az oroszoknak.

Az amerikai-orosz – illetve korábban az amerikai-szovjet – csúcsok előtt általában arról szóltak az esélylatolgatások, hogy milyen kérdésekben, milyen tartalommal nyílhat esély a megegyezésre a két nagyhatalom között. Nyugaton most inkább azt remélik, hogy túl sok következménnyel nem jár majd a hétfői Trump-Putyin találkozó Helsinkiben.

Az amerikai elnök több okot is szolgáltatott mind a NATO-szövetségesek, mind a hazai ellenzék rossz előérzeteire.

Ami az atlanti szövetséget illeti, Trump ugyan az amerikai elnökök sorában korántsem elsőként, de minden korábbinál durvábban kezdte követelni, hogy a partnerek növeljék katonai kiadásaikat. Azt már hivatali elődei is rendre szóvá tették, hogy az Egyesült Államok viseli a NATO fenntartási költségeinek oroszlánrészét, miközben az európaiak az amerikai védőernyő árnyékában a jóléti állam előnyeit élvezik.

Az előző, demokrata párti elnök Barack Obama el is érte a négy évvel ezelőtti walesi NATO-csúcsértekezleten, hogy a partnerek kötelezték magukat, védelmi költségvetésük 2024-re el fogja érni a GDP két százalékát. Az Egyesült Államokban ez az arány három és négy százalék között mozog.

Ezzel párhuzamosan már Obama elnöksége alatt is felmerült a politikai elemzők szintjén, hogy Washington fő figyelme Európáról átirányul a Távol-Keletre, mondván, immár Kína és szomszédsága, illetve a Csendes-óceán partvidéke tekinthető a világpolitika fő színterének. Obama kormányzata azonban soha nem erősítette meg ezeket az elemzői véleményeket – éppen ellenkezőleg, folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok továbbra is sziklaszilárdan elkötelezett az Európával való stratégiai partnerség, az öreg kontinens biztonsága mellett.

A perifériára szorulás bizonytalan európai érzését azonban teljesen elsöpörte 2014-ben a Krím orosz bekebelezése és a Moszkvából támogatott kelet-ukrajnai orosz szakadárok által előidézett katonai konfliktus. Európát - és vele együtt a korábban idejétmúltnak gondolt geostratégiai gondolkodásmódot - „újra felfedezték”, és a NATO keleti szárnyának számos állama – a baltiak, a lengyelek és a románok – az orosz fenyegetettségre hivatkozva elérték, hogy a nyugati szövetség megerősítse katonai jelenlétét ezekben a keleti tagországokban.

A keleti veszéllyel egyre határozottabban szembeszállni akaró NATO számára hidegzuhany volt Donald Trump republikánus elnökjelölt megválasztása 2016-ban. Trump már a kampányban is, majd elnökként újra meg újra tett olyan kijelentéseket, amelyek arról tanúskodtak, hogy az Egyesült Államok európai katonai elkötelezettsége számára csak púp a hátán.

A NATO-partnerekkel lezajlott első találkozóján Trump beszédéből kimaradt az utalás a NATO-t megalapító Washingtoni Szerződés 5. cikkére való hivatkozás, az a tétel, hogy az egész szövetség elleni támadásnak tekintenek minden olyan támadást, amely bármelyik tagállamot éri. A kölcsönös és kollektív biztonság elvét nem lehet csak úgy kifelejteni – hördültek fel Európában. A következő alkalommal ugyan Trump már említést tett az 5. cikkről, de egyéb megnyilvánulásai tovább erősítették a gyanút, hogy az amerikai elnök adott esetben cserben hagyhatja, mintegy kiszolgáltathatja Putyinnak Európát.

A minapi brüsszeli NATO-csúcson Donald Trump olajat öntött a tűzre, amikor azzal fenyegetőzött, hogy ha a partnerek nagyon sürgősen nem növelik védelmi kiadásukat, akkor Washington úgy dönthet, hogy „a maga útját fogja járni” a védelem terén.

Hogy ezt most a NATO-ból való amerikai kilépés kilátásba helyezéseként kell-e értelmezni, arról megoszlanak a vélemények. Az európaiak idegességét mindenesetre fokozta, hogy eddigi rövid elnöksége alatt Trump már visszalépett a párizsi globális klímamegállapodástól, kivonult az iráni atomalkuból, faképnél hagyta az ENSZ Emberi Jogi Tanácsát, valamint kereskedelmi háborút kezdeményezett az Európai Unióval.

A NATO-csúcs zárónyilatkozatába végül semmilyen új kötelezettségvállalás nem került be a tagállamok védelmi költségvetését illetően, és Trump ennek ellenére nagy sikernek minősítette az értekezletet, lelkendezett például a szerinte kiváló amerikai-német kapcsolatok fölött. Az európai szövetségesek azonban szorongva integettek az Air Force One-nak, amely előbb Nagy-Britannia felé vette az irányt, hogy aztán a finn fővárosba repítse az elnököt.

A külföldi szövetségesek mellett a belföldi ellenzékiek is nyugtalanok, hiszen máig nem zárult le az a vizsgálat, amely azt hivatott kideríteni, hogy a 2016-os elnökválasztási kampányban Trump kampánystábja összejátszott-e a választási folyamatot befolyásolni próbáló Oroszországgal. A washingtoni szenátus és a képviselőház hírszerzési bizottsága furcsa módon eltérően értékelte az amerikai titkosszolgálati értesüléseket: az előbbi szerint kimondható, hogy személyesen Putyin rendelte el az orosz beavatkozást, mégpedig Trump oldalán, a demokrata jelölttel, Hillary Clintonnal szemben.

A korábbi csúcstalálkozókhoz képest ezúttal nagyon kevés a hivatalos közlés a várható témákról, így tág tere nyílik a spekulációknak, amelyek közül az egyik legfrissebb, hogy Trump feladhatja az Ukrajna melletti határozott amerikai kiállást, cserébe pedig Putyin engedményt tehet az amerikaiaknak Szíriában. Azt a vélekedést pedig széles körben osztják, hogy az emberi jogok és a demokratikus, jogállami viszonyok állapota miatt az orosz elnöknek vajmi kevés amerikai szemrehányásra kell számítania.