Nincs két egyforma pillanat – fotók a mindennapokból

Apró rezzenések, őszinte arcok, mozdulatlanná merevedett táj – a Capa Központ legújabb kiállításain sokrétű és különösen élénk látvány fogadja a látogatót.

Mit árulnak el a képek készítőikről, valamint az azon szereplő emberekről és helyszínekről? A kíváncsi fotós tekintete által, vagy a dokumentálás eltökélt szándékából született pillanat tükröződik vissza a kép nézőire? Mitől szép egy fotó, és mely szempontok mentén válik egy pályázat nyertesévé? Miért ragadnak meg egyes képek a fejünkben örökre, míg mások eltűnnek a másodperc töredéke alatt? – többek közt ezeket a kérdéseket feszegeti a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ újonnan nyílt négy kiállítása. Az egyes fotósok és alkotók tárlatai persze ennél sokkal összetettebb és közvetlenebb üzenetet is közvetítenek. Garry Winogrand Women Are Beautiful (A nők gyönyörűek) címmel kiállított fotóin a 60-as, 70-es évek Amerikája, s benne a Nő elevenedik meg előttünk különféle mindennapi élethelyzetekben. „Az utcai fényképészet úttörőjének” képein a magabiztos, boldog, lázadó és legfőképpen önmagát szabadként meghatározó nőalakok jelennek meg. Azaz dehogyis jelennek, ők csupán élik megszokott vagy épp társadalmi és politikai változásokon átívelő életüket – szórakozóhelyekre járnak, bevásárolnak, nevetgélve trécselnek egy utcai padon –, miközben egy fényképezőgép lencséje nagyon is saját pillanataikat kutatja.

„Képzeljék el, hogyha valakiről azt mondják, hogy Modricnak és a horvát csapatnak a fotósa. Vagy Griezmannak és a francia vb-nyertes csapatnak. Az ötvenes években ilyen volt, hogy Hemző Károly Puskás Ferencnek és a Honvédnak volt a fotósa. Egyszóval nagymenő volt” – méltatta Korniss Péter a megnyitón az elismert alkotót, aki idén ünnepelné 90. születésnapját. Korniss úgy látja, Garry Winogrand és Hemző Károly között sok hasonlóság volt: „mindketten keményen táplálkoztak a valóságból, úgy élték meg a világot, mint a számukra születő pillanatoknak a sokaságát, amit nekik meg kellett ragadni. Ez volt a kötelességük, a dolguk, az életük.” Az idén öt éve alapított Hemző-díj nyerteseinek, valamint finalistáinak fotóiból egy a Winogrand amerikai képeinél sokkalta hozzánk közelebb álló, a mindennapokat egész más fényben bemutató tárlat látható. A 2014 és 2018 között készült alkotásokon a néző nem csupán a marginalizált területek nyomorával, és az ott élő családokkal, de a cosplayes szubkultúra alakjaival, az első osztályú vidéki focistákkal, vagy egy artistaképző kötéltáncosaival is találkozhat. A fotók húsba vágóan elevenek, s egy számunkra alig, vagy épp, hogy nagyon is jól ismert közeget világítanak meg éles, szűretlen fényben.

A Hemző-díj a Capa Központ nyári kiállításainak sorában másutt is helyet kapott: az intézmény új pop-up terében Pályi Zsófia 2017-es Hemző-díjas Tranzitország című jutalomtárlata látható, amely a napjainkat gyakorta foglalkoztató társadalmi-politikai jelenségről, a migrációról nyújt egy egyéni hangú, a részletekre fókuszáló látképet. Pályi Zsófia képei rávilágítanak: a szigorú szabályozásoknak köszönhetően a menekültek előtt megváltozott útvonalak nagyon sajátos nyomait őrzik mindannak, amit számukra nőként, férfiként, kisgyermekes családok tagjaként a mindennapi élet jelent ezekben az években.

Az újonnan nyílt kiállítások képei rendkívül sokrétű látványt nyújtanak, hol a direkt, és erőteljes közelítés, a mélyreható tekintetek és elfojtott mosolyok kereszttüzében találja magát a néző, hol pedig a tárgyak, az emberek hagyta némaság és csend felől szemléli a képeket. A negyedik, Átcsúszás című tárlat mindehhez egy új horizontot ad: az időbeli és térbeli távolság központi elem a light boxokban kiállított képek esetében. 2016-2017 telének szokatlanul hideg időjárása alkalmat adott a Balatonon a jégkorcsolyás átcsúszásra, melyet számos fotós megörökített, és posztolt is közösségi média felületeken. A tárlaton a fotósok ezen, különböző indíttatásból készült képei a kurátori koncepció mentén egyesülnek, s felvetik a – további tárlatok által egyaránt feszegetett – kérdést: mennyiben változott meg a jelen pillanathoz és a képekhez való viszonyunk a digitalizációval párhuzamosan. S mennyire vagyunk hajlandók észrevenni a körülöttünk folyamatosan lüktető világ mindennapi történéseit.