Népi-urbánus téglahalom

Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint,/ fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból,/ ... Ó, ha gyilkolni szabadna újra,/ csámcsogva, hersegve szívnák a vért/... Ez olyan klíma: itt folyton beborul,/ ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,/ hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,/ és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,/ hogy bebizonyítsuk:/ nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Talán sohasem olvashattuk pontosabbnak Spiró György 1984-es versét, mint most. Vagy mégsem? Valakiknek ugyan megint fontos, hogy jöjjenek a „mélymagyarok”, s lángra fújják a népi-urbánus ellentét parazsát. De mégsem: ma még csak nem is mélymagyarok, inkább dúlt-keblű fűzfapolitikusok és az ő fűzfarajongóik jönnek, hogy átcsomagolják XXI. századi műanyagba a „nemzetvédőket”, akik harcba szállnak a „kozmopolitákkal”. Belőlük – mivel a zsidóság a kormány védelme alatt áll, zsidózni csak utcai kormányplakátokon megengedett – inkább bevándorlóország-akarók, a nemzet kultúrájának rombolói, az európai kereszténység elárulói lettek.

Fújják a parazsat. Pedig, ha ma valaki „népi” úgy tudna írni, mint Tamási, Móricz, Veres, Illyés, Féja, Kodolányi vagy Németh László, akkor vajon mit írhatna a lerohadó magyar vidékről, a szegények szegényeiről? Írhatna-e paraszt-romantikát modernizációs programként, anélkül, hogy kiröhögnék a kocsmában, írhatna-e mást, mint kormány- és rendszerellenes látleletet, amikor maga a hatalom népellenes?

A baloldali-liberális kánon hegemón elnyomásáról fecsegnek a „mélymagyarok”, miközben két kezünkön meg tudjuk számolni, kiknek volt idejük és szellemi kapacitásuk végigolvasni Esterházy aprólékos prózáját, vagy bejárni Nádas feneketlen mélységeit, havas meredélyeit. Nem, akik itt kánonról beszélnek, azoknak fogalmuk sincs, hogy a rendszerváltozás utáni minden hatalom leszoktatta a kánonteremtésre egyedül hivatott közönség nagy részét az olvasásról.

A hatalom foszlott paravánja előtti ócska ripacskodást látunk. Ma egyetlen kánon van, a hatalom totális politikai kánonja, a jobboldali „szellemi” holdudvar pedig grimaszol, mert sem a történelem átírásával, sem a közterek díszkövezésével nem tudta elérni, hogy koherens jobboldali, vagy akár csak konzervatív kánont teremtsen. Hidat a semmi-múltba, hogy feltámassza azt a szellemi közeget, amelyből kisarjadni akarnának, de amely Horthyval, Szálasival csődöt mondva kimúlt. A kommunista diktatúra is megtette a magáét, amiért cserébe sovány vigasza lehet a jobboldalnak, hogy a baloldal ugyancsak hiábavalóan keresi saját előképét, mert állandóan a „kommunizmus” kísértetébe ütközik. Csoda, hogy a nemzet szövete két ilyen erőszakos átszabást túlélt.

Most jöhet a harmadik? Persze, lehet „lasszóval fogni” író- és költőtehetségeket, lehet a totális politikai kánonból totális kulturális kánont csinálni. De ha a politikai kánon hazug, a kultúra is az lesz. A Művek pedig nem hazudnak. Nemzeti kultúra pedig csak egy van, és az oszthatatlan. Ám, mint volt: ebben a mai kultúrharcban is csak rombolás van. Nemzeti otthon helyett népi-urbánus téglahalom.