A cigány kifejezésre csak a szolidaritás lehet a válasz
Aki komolyan veszi nemzete sorsát, a politikát vagy a művészetet, annak napjainkban a ?cigány? kifejezés hallatán egy szó juthat csak eszébe: szolidaritás. Nincs más út. A többi között erről beszélt Molnár Csaba kancelláriaminiszter tegnap az Uránia Nemzeti Filmszínházban, az I. Európai Magyar?Cigány Filmfesztivál megnyitóján. Az alábbiakban a megnyitó alkalmából elhangzott miniszteri beszéd szerkesztett változatát közöljük.
2009. December 09., 07:00
Ossza meg!
facebook
iwiw
Nem túlzás, ha azt mondom, vártuk már ezt a fesztivált. Nem túlzás, ha azt mondom, ez a fesztivál jóval több, mint egy vetítéssorozat. Nem túlzás, ha azt állítom, ünnep ez a nap, és jelentős lépés afelé, hogy a kulturális emlékezetben a cigányság is elfoglalja az őt megillető helyet. Ez a filmfesztivál nem a politikáról szól, de politikai üzenettel bír. Ez a következő: csak az elismerés, a befogadás és párhuzamos kultúrák egymás mellettisége lehet annak záloga, hogy évek múltán mindenféle negatív konnotáció, felhang nélkül gondolhassunk ezen ünnepre.
Miért mondom azt, hogy negatív konnotáció? A mai Magyarországon nagyon nehéz cigánynak lenni. Pedig éppen húsz éve vette kezdetét a rendszerváltás, amely annak ígéretét hordozta, hogy hazánk minden egyes állampolgára egyenlő lesz, mindenki elismerésben részesül, nem lesz olyan, hogy kijelölt, mások által, felülről ránk erőltetett identitás. Identitások békében és kulturális kiteljesedésben élnek majd egymás mellett. Ez a szabadságprojekt nem veszített értékéből, nem a tartalom volt hibás, csak a kivitelezés bizonyult nehéznek. Azt gondoltuk, hogy a szabadság nem hull majd az ölünkbe, és azért napról napra meg kell küzdeni. De talán mindenki úgy gondolta, ez a küzdelem évek múltán véget ér, és a mindenkit megillető egyenlő feltételek és a szabadság mindennapos tény lesz. Nem így történt, ez azonban nem jelenti, hogy mindez elveszett küzdelem lenne, vagy fel kellene adnunk.
Nem gondoltuk volna, hogy húsz évvel a demokrácia és a jogállam intézményes ?bevezetése? után félnie kell bárkinek Magyarországon, mert roma származású. Nem gondoltuk volna, hogy a roma társadalom olyan mértékben lesz kitéve a megalázottságnak és stigmatizálásnak, mint napjainkban. Sok-sok évvel ezelőtt láttam az 1970-ben készült dokumentumfilmet, a Fekete vonatot, amelyben szabolcsi munkások ? köztük roma honfitársaink ? ingáztak településeik és Budapest között. A dokumentumfilm realisztikusan rekonstruálta, hogy a jólétről és igazságosságról hirdetett pártállami propaganda nem több, mint tévhit. Azt hittük, hogy annál rosszabb társadalmi léthelyzet nem áll elő, mint heteket, hónapokat távol kell lenni családtól, helyi kötődésektől.
Ehhez képest ?jött? még ennél rosszabb is. Erre egy példát szeretnék csak mondani, mégpedig Ragályi Elemér Nincs kegyelem című filmjét. Ezt a filmet (is) főműsoridőben kellene vetíteni, mert amit bemutat, az a jelenkor egyik legfájdalmasabb története. A Nincs kegyelem Suha Dénese ártatlanul kerül börtönbe, s ennek hátterében az a hendikep áll, amit a szegénység idéz elő. Az a helyzet, amikor valaki magára marad, amikor nem nyújtanak neki segítő kezet. Amikor egy jóhiszemű, ártatlan, de szegény embernek fogalma sincs, hogyan védje meg magát a tisztességtelenség ellen. Amikor a jóság megkérdőjeleződik egy korban, amelynek a szolidaritás kiteljesedéséről kellene szólnia.
A fesztiválon Kusturica filmjei talán feledtetni tudják majd velünk e nehéz mindennapokat, de némely pillanatokban nehéz filmfesztivál lesz ez. Egy reményem azonban van: amire a politika és a média nem képes tartósan megoldást találni, az a művészet révén sikerülhet. A művészet még van annyira tiszta, és még bír azzal a megvilágítóerővel, hogy módosítsa a magyar társadalom nézőpontját.
Hiszen a szegénységre nem a rasszizmus, hanem a szolidaritás a válasz!
Aki komolyan veszi nemzete sorsát, a politikát vagy a művészetet, annak napjainkban a ?cigány? kifejezés hallatán egy szó juthat csak eszébe: szolidaritás. Nincs más út. Politikus lévén vállalnom kell, hogy nyíltan kimondom mások helyett is: elegünk van a szegénynegyedekben parkoló, lesötétített autókból, a faluvégen masírozó gárdistákból, a cinikus politikusokból, a rasszista sajtóból, a ?cigánybűnözést? konstruáló álriportfilmekből. Elegünk van abból, hogy bármilyen vallási, származási és nemi kisebbséghez tartozó honfitársunk sétája közben a földet nézi, hogy egyszerűen nem tud bízni a másik emberben. Mégpedig azért, mert ennek a lehetőségét is elvették tőle.
Ez a filmfesztivál annak lehetőségével kecsegtet, hogy ez nem mindig lesz így. Annak lehetőségét hordozza, hogy a magyar társadalom kulturális szövete megerősödik a roma társadalom tapasztalataival, és elfogadjuk a tényt, hogy ami a romákkal történik, az velünk történik, az ő szegénységük a mi lelkünkön is szárad.
Szóljon ezen ?moziünnep? a kulturális találkozásról és a nyitottságról szóló reményről! Egy filmes élményemmel zárnám köszöntőmet, mégpedig az Itt a szabadság című alkotásból. A film a rendszerváltás környékén ?játszódik?, számomra azonban a film egy betétdala, mégpedig az Ando Drom előadásában elhangzott ?Zöld az erdő? kezdetű, Magyarországon cigány himnuszként ismertté vált, gyönyörű dal vált maradandóvá.
Ennek egy sorával búcsúznék, amely így hangzik: ?Isten, könyörülj meg nékünk, ne szenvedjen tovább népünk.? Azt hiszem, ennél többet ma sem kérhetünk.
