A média szereptévesztése
Mint cseppben a tenger, úgy mutatkozik meg a magyar média állapota abban a módban, ahogy a Duna TV új reggeli műsora elindult. A Hattól nyolcig november harmincadikán indult Apáti-Tóth Kata vezetésével, majd a csatorna az első adást követően lecserélte a műsorvezetőt. A döntést valószínűleg két politikussal készült interjú váltotta ki, méghozzá a Mesterházy Attilával és Szijjártó Péterrel folytatott beszélgetés. A műsorvezető-csere hivatalos indoklása a következő volt: "Stílusa nem illeszkedett a Duna Televízió új reggeli műsora, a Hattól nyolcig profiljába, ez a műsor nem azért indult, hogy a vendég és a néző úgy kezdje a napját, hogy az ügyészségen érzi magát. A Duna Televízióban nem megszokott, hogy az interjúalany minden mondatába belevágunk, és ezt nem is kívánjuk bevezetni. (?) A Hattól nyolcig nem egy politikai hírháttér műsor, ha vendégünk egy politikus, akkor nem az a célunk, hogy vitázzunk vele és belefojtsuk a szót. A műsorszerkesztési elvünk, hogy a parlamenti pártok képviselői egyaránt otthon érezzék magukat a stúdiónkban. Apáti-Tóth Kata nem vezeti többet a Hattól nyolcig adásait. (?) ő nem azt a hangulatot képviselte, amit mi nézőink és vendégeink felé sugározni szeretnénk?" (forrás: Origo)
2009. December 22., 06:39
Ossza meg!
facebook
iwiw
Az indoklás kiváló példája a média nyilvánvaló szereptévesztésének. Az nem lehet műsorszerkesztési elv, hogy a politikusok otthon érezzék magukat a stúdióban! Sokfajta szellemben lehet egy politikai interjút elkészíteni, de a sokféle szempont közül annak kell az utolsó helyen lenni, hogy az adott politikus hogyan érzi magát a stúdióban. Ezen a ponton talán érdemes megemlíteni, hogy a Duna Televízió nem egy magánkézben lévő kereskedelmi médium, hanem egy adóforintokból fenntartott közszolgálati csatorna. S mint ilyennek a műsorkészítés során elsősorban az állampolgárok érdekeit kell szem előtt tartania, a műsorvezetőnek a szavazók kételyeit, kérdéseit és elvárásait kell közvetítenie azzal a nyilvánvaló céllal, hogy az interjú során a néző a lehető legtöbb információhoz jusson saját sorsára és életvilágára vonatkozóan. Ilyen értelemben a képlet rendkívül egyszerű: a politikai interjú mindkét szereplőjét mi polgárok fizetjük, az egyiket azért, hogy kérdezzen (hovatovább közbekérdezzen és rákérdezzen) a másikat azért, hogy válaszoljon. Érthetetlen, hogy hogyan lehet ezt a végtelenül egyszerű képletet oly módon értelmezni, hogy a riporter feladata az, hogy jó hangulatot teremtsen, a politikusé pedig, hogy kellemesen eltöltsön néhány percet a stúdióban.
De ha elvonatkoztatunk a közszolgálatiság elvétől, és pusztán logikai szempontból vizsgáljuk a csatorna érvelését, akkor is ellentmondásokba ütközünk. Ha politikust hívnak meg egy műsorba, az nem ugyanaz, mint amikor egy művészt vagy más közéleti személyiséget. A politikus nem önkifejezni akar, és nem is szórakoztatni szeretne, hanem konkrét céllal érkezik, mely nem más, mint a meggyőzés ? a nézők minél szélesebb körének meggyőzése. Minden, ami e cél elérésében hátráltatja, az akadályozó tényező a számára, így voltaképpen a riporter is akadályozó tényező. Ennek alapján, ha az a fő műsorszerkesztési elv, hogy a politikusok jól érezzék magukat a stúdióban, akkor nincs más teendő, mint eléjük tenni egy mikrofonállványt, és hagyni őket szabadon beszélni. Abszurdan hangzik persze, de ugyanakkor vannak olyan műsorok a magyar médiában, ahol ? ha nem is szó szerint, de ? képletesen ez történik. Vagy még rosszabb: a műsorvezető és a politikus közös erőfeszítéssel próbálják meggyőzni a nézőket valamiről.
Ami pedig a stílus és a hangulat megítélését illeti, ez sem pusztán ízlés vagy szubjektív értékelés kérdése. Ha az volna, akkor nyugodtan elfogadhatnánk, hogy a műsorvezető túlzottan offenzív vagy kekeckedő volt alanyaival. E tekintetben azonban nem rugaszkodhatunk el a magyar valóságtól. A hazai politikai közbeszédben régóta érzékelhető egy olyan hosszan elnyúló tendencia, amit a magyar politikai beszédmodor ?eltorgyánosodásaként? aposztrofálhatunk. A gyanútlan szemlélőnek egyre gyakrabban van olyan érzése, hogy az illető politikus már otthon, borotválkozás közben kigondolja, hogy mit fog elmondani a stúdióban, és azt tűzön-vízen keresztül véghez is viszi, a témától, a kérdésektől és az interjúszituációtól függetlenül. Ez persze egy kissé naiv megközelítés, a modern politikában tudniillik nem a politikus találja ki, hogy mit és hol fog elmondani, hanem ennek meghatározása intézményesült formában történik. Az előre megírt tételmondatok, klisék és lózungok a pártközpontban készülnek, és erre a háttérmunkára kampány idején a pártok fokozott hangsúlyt fektetnek. Ez idáig nem is lenne baj, hisz ez hasonlóképpen történik minden nyugati pártkampányban is, csakhogy a magyar gyakorlatban mutatkozik néhány lényegi eltérés. Nyugaton a politikus nem ragaszkodik körömszakadtáig az előre elkészített klisékhez, hanem megpróbál alkalmazkodni a műsor tematikájához, és abba beleszőni mondanivalóját. Mindeközben Magyarországon a politikus akkor elégedett megnyilatkozásával, ha sikerült csorbítatlanul elmondani az aktuális tételmondatokat. Ráadásul a politikusok ugyanazt a mélységű és tartalmú mondókát adják elő a különböző csatornákon, a különböző műsorokban függetlenül azok műfajától és típusától, így azok a médiafogyasztók, akik nem egyetlen adót követnek figyelemmel akár több tucatszor is kénytelenek végighallgatni ugyanazokat a mondatokat. A mai politikai mezőny egyfajta roadshow-nak tekinti a médiaszerepléseket, ahol nincs más dolga, mint előadni ugyanazt a műsorszámot, a lehető legkisebb intellektuális erőbefektetés mellett.
Nem nehéz belátni, hogy Ilyen körülmények között csak a megszokottnál agresszívabb és következetesebb műsorvezetői stílus lehet célravezető, már amennyiben az a szándék, hogy a szokásos monoton sulykoláson túl némi többletinformációhoz jusson a néző.
Mára már elfogadott tétel, sőt szinte már közhelyszámba megy, hogy a média a negyedik hatalmi ág, amely kontrollálja a másik három ágat. E kontroll-funkció olyan szerves részévé vált a demokrácia gyakorlatának, hogy a média teljesítménye és a demokrácia minősége között bizony szoros összefüggés van. E tekintetben nem túl reménykeltő, hogy a médiaelit sincsen sokkal jobb állapotban, mint a sokat ostorozott politikai elit. A Duna Televízió szemléleti tévedése jellemző példája a média szereptévesztésének, de fontos leszögezni, hogy ha a teljes médiapalettát szemléljük, akkor a helyzet sokkal rosszabb, ugyanis a minőség és szemléletmód tekintetében messze nem a Duna TV a sereghajtó.
Novák Zoltán, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatásvezetője /
