"A tagadás ördögi világába tévedtünk" - Interjú Petrovics Emillel
Petrovics Emil zeneszerző február 9-én lesz 80 éves. Sokszínű ember: zenét szerzett és zeneszerzést tanított, operaházat igazgatott, volt zsüritag versenyeken, több cikulson át országgyűlési képviselőként hallatta a hangját. Monográfiát írt Ravelről, s Önarckép - álarc nélkül című könyve arról tanuskodik, hogy a tollforgatásban is kíváló. Már nem töpreng új dallamokon, művei előadását figyeli és bajlódik a világgal, mivel szerinte "a tagadás ördögi világába tévedtünk."
2010. Február 05., 20:17
Ossza meg!
facebook
iwiw
Piros pulóveres, ránctalan, fiatalos férfi fogad bennünket Attila úti lakásában. Kicsit fáradt: előző este a ködös, havas Ferihegyre autózott egyedül. Rokona elé ment a repülőtérre. Szinte várja a kérdést, mit gondol a hazáról az az ember, akinek apai nagyszülei a XIX. század végén Montenegróból költöztek a Vajdaságba, anyai nagyapja - a nagybecskereki katolikus templom karnagya - pedig a múlt század fordulóján került Ausztriából szerb vidékre. Maga Petrovics Emil Nagybecskereken született és Jugoszlávia német megszállása után telepedett le néhány családtagjával Magyarországon.
- A szülőföldem Szerbia, a hazám Magyarország - mondja a kétszeres Kossuth-díjas zeneszerző. - És ez egyre élőbbé válik bennem. Máig tudok szerbül, nem akartam elfelejteni a nyelvet. És egyre többet gondolok arra, milyen jó lenne ebben a térségben, a Duna-Száva átszelte világban békében élni egymással. Ott van például a szlovák-magyar tragikomédia. Kisszerűségre vall, ha valaki nem ismeri fel, hogy egymásra vagyunk utalva. Gondoljunk bele, hogy a törökök már évszázadokkal ezelőtt sem tiltották meg a magyar nyelvet, befogadták és tiszteletben tartották Rákóczit és Kossuthot. Nem egymás ellen, hanem egymásért kellene cselekednünk és élnünk.
Bár több zenész is volt a családban, és az ember egy zeneszerzőről azt hinné, hogy már gyerekkorában hangjegyeket vetett egy papírra, mégis kiderül: Petrovics Emil irodalmár szeretett volna lenni. De jött a háború utáni különös időszak, falujárás, miegymás, s beindult a néptáncmozgalom, amely megmozgatta Petrovics fantáziáját. Az Eötvös Kollégiumot szétverték, a tanulást a Zeneművészeti Főiskolán folytatta.
- Először feldolgozásokat csináltam néptáncegyütteseknek, aztán váltottam. Saját zenéket, dallamokat fedeztem fel magamban. Első vonósnégyesemet már díjazták. 1960-ban Párizsban szerepeltem, de miután kívülről, oldalról és felülről megszemléltem hazámat, hamar rájöttem, hogy nem Párizsnak van szüksége rám.
Petrovics Emil "több húron" játszott. Műfajok sokasága jellemzi életművét. Operák, oratóriumok, kantáták, kórusművek, versenyművek, szimfonikus zene, kamarazene, mind ott vannak művészi palettáján. Melyiket kedveli leginkább?
- Nincs ilyen. Mindig mindent szerettem volna, mindent kipróbáltam. Ami nem volt fontos, elmaradt mellőlem. Így vagyok a vallással is. Csak egyet nem szeretek. Ha a művészetet és az életet elrontják. Mint a XX. században, amikor megtorpedózták a művészetet az izmusokkal. A műfajok egyébként olyanok, mint a gyerekek. Egyik ilyen, másik olyan, egyiket ezért szeretem, a másikat azért. Az opera? Bár ez a műfaj fél évezredes felbukkanása óta sokszor volt válságban, most egyre virulensebb, a világ színházai, rendezői, fesztiváljai kapkodnak utána. A C'est la guerre-ben a háborús élményeimet sűrítem, Hubay Miklós remek librettót írt hozzá. Az örök barátság szerződés megkötése Jugoszlávia és Magyarország között, majd Belgrád bombázása kitörölhetetlen nyomot hagytak bennem. Már akkor, gyerekként antifasiszta lettem és ez a felfogás elkísért egész életemen. A C'est la guerre ma is aktuális.
- Tanár úrnak volt egy kis elkalandozása a filmzene világába.
- Hatvan filmzenét írtam. Egyáltalán nem könnyű munka. Sőt. Legjobban a Pál utcai fiúkhoz írt zeném áll közel hozzám. A filmzene gyors vérkeringésű műfaj. Az ember megcsinálja és már kontrollálhatja is, mit végzett.
Petrovics Emil, miközben zenét szerzett, tanszékvezető tanár volt a Zeneművészeti Főiskolán, főigazgató, majd főzeneigazgató az Operaházban, számos zenei verseny zsürijének tagjaként látta az ország a tévében. És számos elismerést kapott, többek között kétszer Erkel Ferenc-, kétszer pedig Kossuth-díjat. Hatvanhéttől-nyolcvaötig parlamenti képviselőként is megmérette magát.
- Úgy gondoltam, ott a parlamentben, bizottsági üléseken, fogadónapokon, a művészeti és emberi élet fórumain sokat segíthetek a közjó megteremtéséért. Így is volt, nem hagyhattam elmenni az esélyt. Meg kell hogy mondjam, a mai vezetőkkel már nehezebb társalogni. Mintha nem értenék a magyar nyelvet. Főzeneigazgatóságom alatt tapasztaltam ezt. Szörnyű rossz természetem van. Nem félek. És nem is bántottak soha, legfeljebb tudatlanságból. A sors kitüntetett azzal, hogy sokan szerettek. És azzal büntetett, hogy sok irigyem volt. Hála az égnek.
- Mit jelentettek az asszonyok az ön életében? Háromszor nősült, többekkel élettársi kapcsolatban élt.
- Mindig szerettem a nőket. Szerettem volna könyvet írni azokról az asszonyokról, akik segítettek nekem. Nem a feleségeimről és a szerelmeimről. Sok asszony vett körül, akik sokat adtak, csak úgy, barátságból. Talán lesz még a könyvből valami.
- Mit csinál most?
- Nem röpködnek az agyamban új dallamok. Mindig is annyit ragadtam ki a hangok világából, amennyire szükségem volt. Töprengek a világunkon. Csodálkozom, hogy még élek. A múltkor súlyos tüdőgyulladáson estem át. Bánt a válság. És nem elsősorban a gazdaságira gondolok. Visszajött a kapitalizmus, mi lett a szabadságból, a demokráciából, mit rombolt le a piacgazdaság? A tagadás ördögi világába tévedtünk. A dubai égig érő torony a világ vége. A kapitalizmus miden hülyesége benne van. Hasonlít a Bábel tornyához. Ez is le fog dőlni.
Jövő héten Petrovics Emil három vonósnégyesét három különbő vonósnégyes adja elő. Ez foglalkoztatja. A tanítás kényszere elmúlt. Már csak az érdekli, amiben gyönyörűséget talál. Élvezi a zeneszerzést és a zenét. Ez az ő luxusa.
Horváth Ildikó / Népszava
Címkék: Petrovics Emil, zeneszerző, Mit csinál most?, interjú
