A vakrepülés művészete
"A szemlén a zsűri felelőssége nagy. Mert nemcsak szavaznia, de üzennie, orientálnia is kell."
2010. Február 09., 06:58
Ossza meg!
facebook
iwiw
Volt egyszer egy film. A 40. Magyar Filmszemlén forgott. Egy lakli srác (ma már Jancsó-hős!) rendezte, gombokból, nagyrészt amatőr színészekkel. A kallódó pesti fiatalok életét ábrázolta, egész ügyesen. Olyasmi volt ez a kis film, mintha Török Ferenc a Moszkva teret betépve forgatta volna le.
Néhányan lelkesen tapsoltunk a Papírrepülők láttán. Az érzékeny lelkületű kollégák (felkent szakírók, büszke filmkreátorok) zöme azonban a folyosóra érve ledilettánsozta Szabó Simont és szabad csapatát; morogtak, hümmögtek, gunyorosan kacarásztak.
Megtehették. A szemle - elvben - erről is szól. Megmondhatjuk. Megmondhatják. Megnézhetjük. Megcsodálhatjuk. Kiátkozhatjuk. Ahogy tetszik. És ahogy nem. Én a magam részéről még üdvözlöm is, ha valakinek markáns magánvéleménye van egy olyan országban, ahol divatja van az igazodásnak, az uniformizálódásnak. És ahol a Mónika-show az etalon.
Azonban ami a legutóbbi filmszemlén történt, megmutatta azt is, miért oly satnya, fakó, ormótlan és formátlan a magyar szellemi "elit". A korábban zúgolódó kórus ugyanis néhány nap alatt úgy megszelídült - mintha leszedálták volna. Egyszeriben jó lett a film. A kétkedők már nem érezték úgy, hogy a Papírrepülőkben zavaróan mocorgott a kamera, s hogy hányingert keltett az egész zajos "cirkusz". Azt sem nyafogták, hogy a vágó csak a szabdalásban járt az élen, s hogy borzalmas volt a tuc-tuc zene, amivel a dájrektor és galerije nyilvánvalóan a gyengén megírt dialógusokat nyomta el. Hirtelenjében azokkal is nyájasan és megengedően kezdtek viselkedni, akiknek a nagy "áthangolás" előtt is pozitív véleménye volt erről a kis elszállós-repülős mesketéről, és persze - a premier utáni percekben - megkapták, hogy nem értenek "filmül"...
Mi okozta a pálfordulást? A zsűri értékítélete. Precízebben: néhány nagy név elismerése. Zsigmond Vilmosé, Ragályi Elemérré például. Olyan filmeseké, akiket igazán nem lehetett hozzá nem értéssel vádolni. A "filmértők" pechjére Zsigmondék észrevették, hogy ez a film rahedli alapítványi pénz elnyelése nélkül is megmutatott valami olyat, ami létező, ami húsvér, ami a miénk.
A (legjobb első) film belevitt a posványba. Szembesített vele, hogy a mai fiataloknak úgy kell megélniük "legszebb" éveiket, mint a kicsapott kutyáknak. Egy szemforgató, betegeskedő társadalom tűnt fel a képkockákon; cicásan domborító, mégis szánni valóan boldogtalan fruskák és a macsóskodó farkaskölykök, 21. századi budapesti utcagyerekek mondtak - tudtukon kívül - véleményt egy félkomoly országról.
S hogy miért vetettem papírra ezt a banális, alapjában véve lényegtelen, egy belterjes kis közeg sajátos létezését illusztráló szemle-sztorit? Azért, mert a film forog tovább. A 41. Magyar Filmszemén pedig most is ott ül mindenki, aki tavaly. A székek kényelmesek. A hang dolby. A kép éles.
A zsűri felelőssége pedig nagy. Mert nemcsak szavaznia, de üzennie, orientálnia is kell. Magyarországon ugyanis megbomlott az értékrend, hiány van megfontolt szavakból, nem létezik vitakultúra, sok a zsigeri megnyilvánulás és túl sok (állami) pénz megy veszendőbe. Filmre is többet költünk, mint illenék. És ahogy a szemlén, úgy mindenütt máshol is folyton "csak" igazodni akarunk. A szélárnyékot keressük. Vakon repülünk kuratóriumtól kuratóriumig. A néző meg felszisszen: Oda az igazság...
Szabó Zoltán Attila a szerző újságíró /
Címkék: filmszemle
