Kalandom a pazarló koldus országában
2010. Március 18., 06:07
Ossza meg!
facebook
iwiw
Öt-hat évvel ezelőtt egy rossz mozdulattól megrándult a csípőízületem. Szeptember 9-én történt. Öt hétre rá jutottam el a rheumatológia szakrendelésre, s november 9-én kaptam az első kezelést. Igaz, addigra magától meggyógyult az ízületem. Akkor ezt a hosszú átfutási időt felháborítónak éreztem. Most valóságos aranykorként emlékszem azokra az időkre. A minap (február 15-én) kértem, s május 12-re kaptam időpontot a rheumatológiára.
Amikor 1984-ben Kecskemétre költöztünk, az SZTK még fél 6-ig tartott nyitva. Később fél 5-re módosult a nyitva tartás, jelenleg 4 óra. Nem nehéz ok-okozati összefüggést felfedezni!
De romlott a rendelési idő belső megoszlása is. Régebben hetente háromszor délelőtti, kétszer délutáni rendelés volt. Most csak délelőtti van. Ez magyarán annyit jelent, hogy csak úgy juthat el egy járó beteg szakrendelésre, ha táppénzt vagy szabadságot vesz ki. Ez aligha lehet érdeke a társadalomnak, de a munkahelynek és a betegnek sem jó. Legfeljebb az orvosoknak felel meg: hiszen sietnek magánrendelésre. Mintha az időpontok fent jelzett megváltoztatásának épp ez lenne a célja: a magánrendelők felé terelni a betegeket.
Ha orvosokról van szó, tudom, nem szabad általánosítani. Ők, akár szaktudásukat, akár lelkiismeretességüket és becsületességüket tekintve éppúgy különfélék, amint ahogy a tanárok, rendőrök, politikusok és villanyszerelők sem egyformák. Ha azonban a magyar egészségügyről van szó, bátran általánosíthatunk. Ez egy feudális struktúra. Betegellenes megoldásokkal.
Ha a fenti gyanú - a betegeket a magánrendelőkbe irányítani - nem játszik szerepet, akkor a helyzet nem megoldhatatlan. Egy rendelő nyitva tartásának megszervezését azonban semmiképp sem szabad orvosokra bízni. Egy jó szervezőkészséggel és némi matematikai tudással rendelkező mérnök vagy tanár erre alkalmasabb lenne. Át kellene böngészni az elmúlt évek várakozási időtartamait. Ha x szakrendelésen ez a tartam nem nőtt, de, tegyük fel, stabilan két hónap, akkor a dolog egyszerűbben megoldható: csak pár hétig kellene napi egy-két fizetett túlóra: és a várakozási idő egy hétre rövidülhet. Ha viszont a várakozási idő folyamatos növekedést mutat, akkor csak új szakorvos beállítása jelenthet megoldást. Ez már húzósabb dolog: státusz, vagyis pénz kérdése, amiből, ugyebár, sosincs elég.
Csakhogy. Az SZTK-ban voltam olyan szakrendelésen, ahol a doktornő mellett két adminisztrátor vagy ápolónő teljesített szolgálatot, mégis az orvos nyitott nekem ajtót. Ugyancsak rheumatológián, de magánrendelésen az orvos egyedül dolgozott, ápolónő vagy adminisztrátor nélkül. Ki érti ezt?
A kórházi osztályokon az ápolónő "hiánycikk", a szakrendeléseken néhol felesleg is akad.
Jómagam úgy tapasztalom, a legtöbb orvos hozzáállása, jóindulata éppúgy vitathatatlan, mint a szakértelme. Csak épp: a hosszú várakozásra úgy tekintenek, mint az aszályra vagy a téli hófúvásra: mintha természeti csapás lenne, s nem rossz szervezés vagy épp merő önzés eredménye.
Ha bármi zavar adódik, magyar ember széttárja kezét: mit tegyünk kevés a pénz. (Megjegyzem, 1984 óta mind az ország GDP-je, mind az egészségügy költségvetése 20-30 százalékkal magasabb - a rendelési idő mégis sokkal kevésbé betegbarát.). Az egyik hetilapban, - talán a Heti Válaszban? - olvastam pár éve egy esetről, az írás szerzője orvos. Szülésre várakozó kismama - korábban veszélyeztetett terhes - órácskát fagyoskodott a rosszul fűtött folyosón, egy szál lepedő alatt. A szülés után a babát két hónapig inkubátorban kellett tartani, de a felfázott kismama kezelése is kellemetlen, hosszadalmas és drága volt. Egy takaró, egy jól fűtött folyosó, jobb szervezés - talán több tízezer Forint. Ugyebár, sajnos nincs pénz. A baba és a mama kezelése tizenötmillióba került. Erre, merthogy muszáj, volt pénz. Igaza van Moldovának: a magyar egészségügy tékozló koldus.
Ujlaky István a szerző tanár / Népszava
