Előző
Következő
új cikk

Kultúra

"Mondd, mit érlel..."

nepszava.hu|2010. ápr 11. 08:12
[A+ A-]
Furcsa, felemás érzés kerített hatalmába, amikor megtudtam, hogy a költészet napja az idén egybeesik az országgyűlési választások első fordulójával. Eszembe villant a húszéves József Attila Április 11. című születésnapi verse, amelyben a nagy jövőre készülő fiatalember leleményes fantáziával országos jelentőségű eseményként tüntette föl világra jöttét.
Születése idején ez a nap ugyanis állami ünnep volt, az Osztrák-Magyar Monarchia magyaroknak szóló törvényszentesítésének évfordulója. Az ifjú költő ezzel a motívummal tovább terebélyesítette a születésével kapcsolatos családi legendát (amely szerint egy jósálom hatására nevezték el a hun király után Attilának). Versében különleges természeti jelenség képében "idézte föl" rendhagyó világra jöttét, amint a szeszélyes szél saját "fiaként" röptette őt falvakon-pusztákon át "a kártyás munkás" és "a szép ifjú mosóasszony" külvárosi otthonába: "Reménységnek és tulipánnak / Kicsikis deszka alkotmányba / 1905-ben ígyen / Iktattak be az alkotmányba."

Most mintha az élet utánozná a költészetet, egy országos jelentőségű politikai esemény szimbolikus irodalmi megerősítésének reményében. A rendhagyó származása mitológiáját játékos szabadsággal megteremtő József Attila ötletét azonban az állam nem veheti át, nem használhatja föl önnön legitimációjára. Ha a két dátum egybeesésének titkos logikája mégis a költői mintán alapulna, az meglehetősen baljós üzenetet hordozna - mindenesetre rossz emlékeket ébreszt. Nem először fordul elő, hogy József Attila személyét és emlékünnepeit hatalmi játszmákkal összefüggő, aktuálpolitikai eseménnyel kapcsolják össze.

Nemzedéktársaim közül kisiskolás korukban sokan összekeverték Petőfi Sándort és József Attilát. Nemcsak külső hasonlóságuk miatt, inkább azért, mert az ötvenes-hatvanas évek fordulóján szinte kizárólag a költők politikai verseit tanították. A két sovány, bajuszos, forradalmár lelkületű, fiatalon meghalt költőt legfeljebb az általuk képviselt társadalmi tömeg (a nép, a nemzet, illetve a munkások), valamint ellenségeik (a nemesek, az arisztokraták, a királyok, illetve a tőkések) alapján lehetett megkülönböztetni. A "pártos" irodalom- és történelemoktatás azonban nem könnyítette meg a differenciálást, hiszen az önálló gondolkodást sem ösztönözte. Még a padláson fényesen, suhogva, keringve égbe szálló ruhákat teregető Mamáról is arra kellett asszociálnunk, hogy "törékeny termetét a tőke megtörte".

Tudom, az időközben felnőtt fiataloknak mindez már alig hihető agyrém, hiszen József Attila életműve évtizedek óta teljes egészében ismert és kutatható. De miután a költő utóélete már több mint kétszer annyi ideje tart, mint ahány földi évet megélt, a halála óta eltelt évtizedeket úgy is fölfoghatjuk, mint a - kollektív bűntudatból, önfelmentési késztetésből, majd hatalmi ambíciókból fakadó - politikai kisajátítási kísérletek történetét.

Sajnos, a rossz hagyomány szelleme is eleven - példa rá a rendszerváltást követő időkben a kommunista rezsim "házi költőjének" bélyege, amelyre hivatkozva ki akarták iktatni József Attila verseit az iskolai tananyagból. Annak a költőnek a műveit, akinek eszménye a "rend és szabadság", a "szép szó", a "testet öltött érv", a "meggondolt gondolat" volt, s aki hányatott életéből, hiányérzéseiből, szenvedéseiből egyetemes érvényű, nemzedékek sorát eszméltető költészetet alkotott.

Valójában ennek a méltatlan kezdeményezésnek a megismétlődésétől tartok, látva a mai politikai megosztottságot, a bősz ellenségeskedést a különböző pártok, érdekcsoportok között. Nem lehet előre tudni, mi mindent érlel az idő - hiszen régi tapasztalat, hogy az emberiség nemigen akar tanulni korábbi hibáiból. És a stigmák is hosszú életűek: nehéz eloszlatni a régi félreértéseket József Attila sokrétű, valójában szerves egységet alkotó életművével kapcsolatosan.

Aki csak felszínesen ismeri a világ teljességét kifejező költő változatos életútját és szellemi útkereséseit, egyes kiragadott versek alapján könnyen besorolja a közhasználatú, jelentésszűkítő-általánosító-megbélyegző kategóriákba (az irredentától az anarchistáig, a kommunistától a skizofrénig). De ezzel a módszerrel ki is játszható a költő - saját maga ellen. Nehéz megszabadulni a kultikus panelek rádiumsugárzásra emlékeztető, lassan lebomló, több generáción át érvényesülő hatásától. Szomorú tapasztalatom, hogy a "pártköltő", a "szélkakas", a be- és kiszámíthatatlan József Attilát lejárató anti-legendák is itt kísértenek még.

Mélyebb, befogadás-pszichológiai oka is lehet a tartós félreértésnek. Miután József Attila magas intellektualitású költészetének legfőbb varázsa szokatlan intimitásában rejlik (azaz mindenki megszólítva érezheti magát, "kit anya szült"), valamennyi "címzett" a saját szellemi színvonala alapján ítélkezik műveiről, abban a meggyőződésben, hogy övé az egyedül üdvözítő és hiteles kép József Attiláról. A szeretetre vágyó poéta "lelke" így válik fals módon posztumusz közvagyonná: bárki gátlás nélkül ítélkezhet róla, saját értékrendje szerint; önmaga lelkivilágát és elvárásait vetíti rá a költőre, abban a hiszemben, hogy a tükörkép József Attilát ábrázolja.
Én ettől a fajta, hamis meggyőződés diktálta kisajátítástól féltem legjobban József Attilát az idei költészet napján.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!

Kedves hozzászólók! Szeptember elsejétől a nepszava.hu weboldalon Facebook fiók segítségével lehet hozzászólást írni. Az eddig megjelent kommentek nem lesznek elérhetők. Köszönjük!