Elnapolt végítélet
Jónéhány évvel ezelőtt Anatolij Vasziljev, a világhírű rendező tervezte, hogy Törőcsik Marival színpadra állítja a Lear királyt. Már meg is jelent a Nemzeti műsortervében a produkció, Törőcsik nyilatkozta is, hogy ilyen őrültségre csak Vasziljevvel vállalkozik, de aztán valami miatt füstbe ment a terv.
2010. július 24., 07:43
Ossza meg!
facebook
iwiw
Most viszont egy másik világnagyság, a Romániából Amerikába emigrált és Los Angelesben, Párizsban, Bécsben, Helsinkiben, Tokióban vagy éppen Kolozsvárott egyaránt dolgozó Andrei Serban megrendezte a Leart csak nőkkel, a nevezetes bukaresti Bulandra Színházban, amely a gyulai Shakespeare Fesztiválon, a Sportcsarnokban vendégeskedett. Shakespeare korában, mint tudjuk, mindent férfiak játszottak. Manapság meg aztán igazán gyakoriak a nemcserék, Zsótér Sándor például többször is élt a lehetőséggel, legutóbb a Chicago című musical sajátos verziójában.
De akadnak olyan darabok, amelyeknek van férfi és női verziójuk, például Neil Simon hallatlanul sikeres bulvárkomédiájából, a Furcsa párból, amely két színésznek briliáns játéklehetőséggel szolgál, van női változat is. Végül is, Törőcsik, ha Leart magát nem is, Shakespeare tragédiájának a Bolondját eljátszotta. Persze, hogy egy bolond férfi-e, vagy nő, nincs különösebb jelentősége, hiszen nem látjuk őt olyan viszonyrendszerben, amiben bármelyik nembeli tulajdonságára szükség lenne. És ha jobban meggondoljuk, különösebben Leart se látjuk, hiszen nincs párja, nincs mellette királyné, hirtelen támadt szeszélye pedig, mellyel az országát felosztja, és önszántából kisemmizi magát, lehet bármelyik nemre jellemző hektikusság.
Mariana Mihut nem próbál meg férfit játszani. Nőként is van benne elég
keménység, ijesztő elszántság, annak a biztos tudata, hogy amit mond, annak márpedig úgy kell lennie. A földosztáskor olyan, mint egy mosolyogni próbálkozó marcona diktátor. Aki igyekszik arcának szebbik felét mutatni. Kirakatnak, szónoklási alkalomnak tekinti országa fölosztását, gondosan sorba tett székeken, mintha előadóteremben ülnének udvartartásának tagjai, figyelik a "média eseményt", a sztár-diktátor pedig mikrofonba, fennkölt hangon, személyisége fontosságával eltelve hinti az igét. Olyan ütemes vastapssal köszöntik mondandóját, mintha egy show műsorban a bemelegítő ember vezényelné a tetszésnyilvánítást. Csupa dróton rángatott bábu helyesel arra, amit mond. Nem is szokott máshoz. Nincs apelláta. Bólogatva hallgatja Goneril és Regan nyilvánvaló talpnyalását.
A két színésznő, Daniela Nane és Irina Ungureanu még recegtetik is a hangjukat a hamis hatáskeltés jeléül, kitanulták, mivel lehet kegyet szerezni, és magabiztosan fújják a nem is olyan túl bonyolult leckét. Nyájaskodnak, dörgölődznek, ahogy belefér. A királyon pedig nem látszik, hogy különösebben olvadozna, inkább csak bejáratott módon megy minden, ahogy eleve eltervezte. Előtte jókora Románia térkép, és hogy demonstrálja, mit is oszt háromfelé, az egyik hízelkedőnek is letép a perforált térképből egy harmadot, majd a másik is kikapja a jussát. Minden a jól bejáratott mechanizmus szerint történik. Cordeliával persze homok kerül a gépezetbe. Nicoleta Hancu olyan a legkisebb lányként, mint a földre szállt angyal, aki magától értetődő természetességgel marad kívül a mai kocsmán. Nagyon még csak nem is vívódik, hogy szajkózzon-e ő is üres szólamokat. Szinte pillanatok alatt mondja a nyers, őszinte, egyszerű szavakat.
Erre pedig már bömböl a király. Iszonyú erő van Mariana Mihutban. Nemcsak a hangját képes felsrófolni falrepesztően, nem csupán a szeme villámlik öldöklően, de olyan száraz, kegyetlen, letaglózó hangsúlyokkal tud kiejteni mondatokat, hogy az fölér egy tömegkatasztrófával. Tán magát is meglepi ez. Nem számított belső körökből ilyen "rendbontásra." Nem gondolta, hogy adódhat ember, akinek egyharmad ország nem ér meg kis gazsulálást. Ezt nem érti, föl nem foghatja. Nem fér bele a világképébe. Már itt kezd emiatt összetörni számára a világ. Aztán később, amikor önnön hibájából, de mégiscsak lányai szíves közbenjárásával földönfutóvá válik, akkor jelképesen is összedől a világ, azaz Dragos Buhagiar lenyűgöző díszletének egy része.
Eddig ovális építményt láttunk, egyik végében viszonylag kies, dimbes-dombos részt, másikban jókora falat, amely határozottan lezárta a teret. Azt lehetett gondolni, hogy odáig tart a játéktér, de amikor Lear lelkiállapota eljut addig, hogy minden összeomlik benne, a fal égszakadás-földindulás jellegű robajjal leomlik, és hihetetlenül lepusztult, kietlen, monumentális, sziklás, növényzettől mentes, riasztóan világvége hangulatú táj tárul elénk. A gaztettek zöme itt történik, méltó helyszín ez az elállatiasodott öldöklésekhez. A produkció legmeghatározóbb elemei közé tartozik a díszlet, amellett, hogy jól funkcionál, önállóan is megállná a helyét, kiállításon is kifejezné Shakespeare tragédiáját.
Cikkünk folytatódik, lapozzon!
Következő oldal >>>
Bóta Gábor / Népszava
Címkék: Gyula, Shakespeare, fesztivál, színház
