A közgazdászok és a gazdaság
Általánosan elfogadott nézet, hogy a közgazdászok a rendszerváltás óta a különböző kormányokat jó tanácsokkal látják el, de azok, és kiemelten a jelenlegi, ezeket az intelmeket valami okból nem veszik figyelembe. A népszerűbb magyarázatok között szerepel a kormánytagok a nemzeti átlagnál alacsonyabb szellemi képessége, hazájuk iránti szeretet hiánya, jellemük sajátos elferdülése, de még annak a gyanúja is felmerült, hogy az ivóvizükben rejlő titokzatos adalék őket a jó szó befogadására képtelenné teszi. Az a gondolat, hogy a közgazdászok szinte egybehangzóan ajánlott és a gyakorlatban elfogadott felzárkózási modellje olyan súlyos mellékhatásokkal jár, amelyek kezelésére a politikának nincs se anyagi, se politikai, se erkölcsi fedezete szinte eretneknek tűnik.
2008. Január 09., 05:23
Ossza meg!
facebook
iwiw
A máig követett magyar felzárkózási modell a külföldi befektetések dinamizáló hatására épült. Az elképzelés szerint a külföldi tőke hozza magával nem csak a szükséges pénzt, hanem a technológiát, a vállalatvezetési és általában a modern munkakultúrát, és ha minden jól megy, még a fejlett nyugati piachoz való hozzáférést is. Amikor a külföldi tőke hozományaival együtt találkozik az olcsó, de képzett magyar munkaerővel gyors növekedésre számíthatunk. A kombináció markáns hatékonyságnövekedést, kedvező szerkezetváltást eredményez, ami a felzárkózás útjára vezeti az országot. Így is történt. A külföldi tőke pontosan azt hozta, amit vártunk tőle. Ahol a multik megjelentek, a hatékonyság szinte kivétel nélkül, sokszor drámaian növekedett, ahol pedig nem, a felzárkózás jelei csak halványan, ha egyáltalán, mutatkoztak. A szembetűnő különbség is a külföldi tőke nélkülözhetetlen és pótolhatatlan dinamizáló képességét látszott igazolni. Logikusnak tűnt, hogy a modell elősegítése érdekében a külkereskedelmet gyorsan és feltételek nélkül liberalizáljuk, hogy az erős forint politikáját kövessük nem csak azért, hogy az inflációt visszaszorítsuk, hanem azért is, hogy a kevésbé hatékony, korszerűtlen iparágak kisöprésével további termelő tényezőket szabadítsunk fel és bocsássunk a hatékony külföldi tőke rendelkezésére. A magyar ipar és külkereskedelem szerkezete át is alakult, méghozzá annyira, hogy a magyar export magas hozzáadott értékű, high tech részedesedése teljes kivitelünkben a cseh hasonló tartalmú exportnak 2000-re már a négyszeresére, a lengyel és a szlovák exportnak pedig a hat- nyolcszorosára rúgott. De 2000-2002-re a külföldi tőke hozta szerkezetváltás nagyjából be is fejeződött. Az elmúlt hét évben, éles ellentétben a 90-es évekkel, a négy ország közül Magyarország exportja nőtt a leglassabban, a csehek az említett hátrányt a felére, a szlovákok és a lengyelek pedig a kétharmadára csökkentették. A 90-es évek második felében és az évtized első éveiben tapasztalt diadalmenet után tehát a kifulladásra utaló tünetek egyre sűrűbben jelentkeztek. Mi történt?
A felzárkózás velejárója a felzárkózó ország fejlettebb és fejletlenebbb térségei és társadalmi rétegei közötti jövedelemkülönbözet növekedése. A fejlettebb régiók és a fejlettebb, azaz képzettebb rétegek gyorsabban és hatékonyabban alkalmazkodnak a növekedés hozta lehetőségekhez, jobban tudják elsajátítani és gyümölcsöztetni a hatékony technológiákat, munkamódszert, stb. A képzettségi különbözet a képzettek malmára hajtja a vizet, hiszen a felzárkózás elsősorban a képzettség felzárkózásának az eredménye. Ha minden jól megy, ha a társadalom mobilitása, az oktatás minősége, de mindenek előtt a fejlődés kiegyensúlyozottsága megfelelő, az olló egy idő után kezd bezárulni. De ha nem, a kettészakadás krónikussá válik, bekövesedik, a fejlődés pedig leáll. Ezt a gazdasági jelenséget térképezi fel a Kuznets-Williamson hipotézis.
A magasabb hozzáadott érték hangsúlyozott pártolásával a Kuznets-Williamson olló hangsúlyozott kinyílását is pártoltuk, mert mennél inkább a technológiára, a magas hozzáadott értékre való szerkezetváltás a növekedés fő motorja - ellentétben az új termelési tényezők bevonásával -, annál inkább válnak alkalmazhatatlanná azok, akik nem tudnak beilleszkedni az új gazdasági szerkezetbe. Szemben például a kínai modellel, amely naponta százezreket von be a a gazdasági életbe a viszonylag alacsony hozzáadott értéket tartalmazó áruk termelésével, vagy az ír modellel, amelyik a magas technológia mellé a mezőgazdaság erőteljes fejlesztését tűzte ki céljául, a magyar modell a növekedést szinte kizárólag a technológia alkalmazásából fakadó hatékonyság növelésre építi. E cél érdekében a külföldi tőkének olyan kedvezményeket adtunk, amelyeket a honi gazdaság nem élvezhetett. A rendszerváltás utáni négy év alatt elvesztett 1.200.000 munkahely visszaszerzéséért szinte semmit sem tettünk, gondolván, hogy azok a munkahelyek nem tartoznak a magas hozzáadott értéket termelő foglalkozások közé. Tehát nem csak nem vontunk be új termelési tényezőket, hanem egyenesen kivontunk a gazdaságból 1.200.000 dolgozót, akik nem kaptak helyet a magas hozzáadott érték világában. Az eredmény - a tragikus méretű alulfoglalkoztatottság - aztán gátat vet a gazdaság növekedésének, mert a megnövekedett hatékonyságból szarmazó többletvagyon már nem elégséges a megnövekedett számú kiszorítottak eltartására.
A Magyar Statisztikai Évkönyv 2006. 8.4-es tábázata szerint ugyanis a magyar foglalkoztatási ráta 50,9% a szomszédos osztrák 62,7%, a cseh 59,2%, a szlovák 54,4%, az ukrán 57,7%, a román 54,6% és a szlovén 59,4%-kal szemben. A hozzánk hasonlítható méretű fejlett országok pedig még ezeknél is magasabb számokat mutatnak: Dánia 69,6%, Hollandia 66,8%, Írország 64%, Svájc 70,9%. Mekkora jelentőséggel bírnak ezek a különbségek? Minden 1%-os lemaradás bármelyik felsorolt országhoz viszonyítva 78.334 magyar munkahely hiányát jelenti. Ha például a cseh szintet szeretnénk elérni 705.006 munkahelyet kellene létrehoznunk, a dán szinthez pedig 1.488.346-ra lenne szükség. (Ezzel szemben az Új Magyarország Fejlesztési Terv 75-80.000-rel növelné a munkahelyek számát az elkövetkező öt év alatt.) Egy új munkahely átlagos közvetlen éves értéke a nemzetgazdaság számára kb. 3.750.000 forint. Ez átlagban 1.950.000 forinttal növeli az állam közvetlen bevételét (nem számítva pl. az Áfa bevételekkel) és mintegy 350.000 forinttal csökkenti közvetlen kiadásait. A cseh szint elérése esetében tehát az idei költségvetési deficit teljesen eltünne. Az a megállapítás, hogy a költségvetés hiánya az állami túlköltekezés eredménye tehát nem több egy könyvelési közhelynél. A mögötte álló valóság a tragikus méretű alulfoglalkoztatottság, ami nem a költségvetési egyensúly hiány, hanem a téves gazdasági modell következménye.
A modell ugyanis három nagy sebből vérzik. Az egyik a szükséges képzettségű munkaerő hiánya. Mivel a 850.000 felsőfokú végzettséggel rendelkező fele a közigazgatásban, az oktatásban és az egészségügyi ellátásban dolgozik, a versenyszféra rendelkezésére álló állomány a teljes munkavállaló korú lakosság negyedét még akkor sem éri el, ha a fennmaradt 425.000 felsőfokú végzettségűhöz hozzáadjuk az érettségizettek és a szakiskolát végzettek 20-20%-át. Ez a munkaerőbázis egyszerűen elégtelen egy olyan méretű magas hozzáadott értéket termelő gazdaság felépítéséhez, amely képes egyrészt az alacsonyabb képzettségűeket felszívni másrészt pedig eltartani a leszakadtakat.
A másik, eddig még nem igen említett, de a képzettség hiányánál is súlyosabb tényező a költségek és a kiadások elosztása az állam és a versenyszféra között, amire nem csak a privatizáció fázisában, de még ma sem fordítunk figyelmet. Kétségtelen, hogy a magántőke, legyen az kül- vagy belföldi, jobb vállalatvezetési technikái, a piacra érzékenyebb és gyorsabb reagálása fontos tényezői a gazdasági hatékonyság növekedésének. De az is tény, hogy a vállalati hatékonyság javulása gyakran a költségek az államra való átcsoportosításából fakadnak. A magántőke dinamizáló hatásának bűvöletében sokszor úgy teremtjük elő a befektetés egyébként nem létező versenyképességét, hogy az állam vállára telepítjük a befektetés kötségeinek egy részét. Az ilyen, az állam számlájára fabrikált komparatív előnyők ritkán bizonyulnak tartósnak és szinte kivétel nélkül az állam folyamatos támogatását igénylik. A versenyképességgel foglalkozó kerekasztal javaslatai jellegzetes példái ennek az érdekérvényesítési módszernek, ami a tényleges versenyképességet az állami szerepvállalással próbálja pótolni. A helyes gazdasági stratégia komoly, körültekintő elemzés alapján beazonosítja a komparatív előnyt, majd azt megfelelő támogatással könyörtelenül érvényesíti. A kérdés tehát nem a magyar és a szlovák adókulcsok összehasonlítása (még akkor sem, ha a befektető saját érdekéből a két ország közötti verseny mozgatásával ezt teszi előtérbe), sem az adóterhek ide vagy oda tologatása, sem a magas hozzáadott érték fétise, hanem az, hogy miért van három nyugati vállalat kezében az akácméz piaca, amikor az Európában található összes akácfa 90%-a Magyarországon van, miért a hollandok uralják az Unió friss paprika piac 19%-át, mi pedig semennyit, hogyan tudta Chile 20 év leforgása alatt megszerezni az észak-amerikai virágpiac 43%-át, miért tud Dánia egy lakosra számítva hatszor annyi sertést és négyszer annyi marhát, Hollandia kétszer annyi sertést és háromszor annyi marhát, Írország pedig huszonötször(!) annyi marhát termelni és eladni mint mi.
A harmadik seb, amire a Balassa-Samuelson elmélet is rávilágít, az infláció megugrásának szinte állandó veszélye. Az ipari termelés hatékonyságának markáns növekedése alátámasztja az ipari bérek gyors növekedését, ami nyomást gyakorol a szolgáltatási és mezőgazdasági bérekre is, ahol a hatékonyság lassabban nő. Ha, mint nálunk, a bérek növekedése az utóbbi ágazatokban meghaladja a hatékonyság növekedését, a különbözet inflációt gerjeszt, amit a jegybank a kamatok emelésével ellensúlyoz. De ez a monetáris politika csak a kevésbé hatékony iparágak megszüntetését eredményezi, ami aztán az olló további kinyílásához vezet.
Összegezve tehát, a magyar közgazdász szakma, beleértve legjelesebb tagjait, mint például Bokros Lajost, Vértes Andrást, Bod Péter Ákost, Petschnig Mária Zitát, Békesi Lászlót, Matolcsy Györgyöt, Járai Zsigmondot vagy utódját, Simor Andrást, egy olyan felzárkózási modell követését javasolja, amely kivitelezéséhez nincs megfelelő munkaerő, olyan iparágak fejlesztésével, amelyek jelentős állami támogatás nélkül nem versenyképesek, majd a szerencsétlen következményekért, azaz a költségvetés tarthatatlan hiányáért, a (mindenkori) kormányt hibáztatják. Szerintük a további fejlődés nélkülözhetetlen feltétele a külföldi tőke bizalmának visszaszerzése, azaz a technológia alkalmazásából fakadó hatékonyság további növelése. Bokros úr egyenesen azt állítja, hogy csak a külföldi szakmai befektetők és az EU tartja vissza az országot a katasztrófától. De a külföldi tőke hatékonyságnövelési képessége már évek óta az itt elemzett három korlátba ütközik, többet már nemigen tud hozni, mint ahogy nem is hoz. A külföldi tulajdonú leányvállalatok részesedése az ipari és szolgáltatási kibocsátásban Magyarországon a legnagyobb az OECD tagországok között. (Az iparban 63%, a szolgáltatásban 33%. Ugyanez Németországban 10-10, Nagy Britanniában 35-18, Lengyelországban pedig 48-28%.) Ez a telítettség már önmagában is kétségbe vonja az általuk javasolt stratégiát. A külföldi tőke, bár sokat javított az ország gazdasági szerkezetén, nem tudta átalakítani a magyar társadalmat, mert az átalakuláshoz szükséges kohézió helyett a Kuznets-Williamson olló példátlan mértékű kinyílását hozta, az olló kinyílásával pedig saját növekedésének vetettt gátat. Az említett közgazdászok a jelenséget a versenyképesség elvesztéseként értékelik, ami, szerintük, a szabályozások általuk javasolt kiigazításával helyrehozható. Tévednek. A kiegyensúlyozott, valós komparatív előnyökre épített felzárkózási modell hiányát nem lehet szabályozással pótolni.
Róna Péter, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli tanára /
