Előző
Következő
új cikk

Külföld

Lesz-e béke az olajfák alatt?

Népszava|2012. máj 24. 05:48
[A+ A-]
Egyértelmű figyelmeztetést kapott Izrael az Európai Unió külügyminisztereitől, mert - állásfoglalásuk szerint - az ország nem segíti a békefolyamatot. Izraelnek egyre gyakrabban kell szembesülnie a nemzetközi közösség bírálatával. Hogyan jutott ide az örökös fenyegetettségben élő zsidó állam, miért veszítette el a nemzetközi közösség támogatását, vagy legalábbis annak korábbi mértékét?
Május közepén az Európai Unió külügyminiszterei újabb memorandumot adtak ki, amelyben erélyesen bírálták Izraelt a békefolyamat stagnálásáért, a megszállt területeken lévő telepek bővítéséért, az itt élők által elkövetett erőszakos, jogsértő cselekedetekért. Igaz, a dokumentum a Palesztin Hatóságnak is szemére veti, hogy nem lép fel elég határozottan a palesztinok erőszakos megnyilvánulásai ellen, nem hozza meg a szükséges preventív intézkedéseket, nem törekszik az izraeli-palesztin biztonsági együttműködés elmélyítésére, de mindez inkább visszafogott bírálatnak tűnik, ahhoz képest, milyen éles az Izraellel szembeni nyilatkozat hangneme. Legalábbis így értékelt az izraeli média szerint. De így gondolták Hollandia és Olaszország külügyminiszterei is, akik határozott nemtetszésüket fogalmazták meg a memorandum szövege kapcsán, tartalmi, de főképp retorikai módosításokat indítványozva.

Az izraeli sajtóbeszámolók szerint az új jeruzsálemi egységkormány, a Likud-Kadima nagykoalíció késve és erőtlenül lépett a dokumentum tartalmának módosítása érdekében, jóformán meg sem próbálta érveit meghallgattatni, sőt a "köztudottan" partnerállamok, (Csehország, Románia, Ciprus, Bulgária, Hollandia és Olaszország) segítségét sem igazán kérte. Állítólag nem véletlen ez a passzivitás, hanem maga a kormányfő, Benjamin Netanjahu kérésére történt, azért, hogy megelőzze az újabb diplomáciai feszültséget. Legutóbb ugyanis, egy hasonló hangvételű dokumentumra az Avigdor Lieberman-vezette külügy olyan hevesen reagált, Lieberman, szokásához híven olyan keresetlen szavakkal adott hangot nemtetszésének, hogy az jóval nagyobb kárt okozott a zsidó államnak, mint amennyit önmagában a kifogásolt memorandum okozhatott volna.

A koalíció váratlan felállásakor okkal-joggal merült fel, hogy egy, a kis, általában vallási és szélsőséges pártok "zsarolásától" megszabaduló kormány képes lehet a politikai rendszer reformjára és az izraeli-palesztin békefolyamat előmozdítására. Netanjahu, akit a palesztin elnök, Mahmúd Abbász a legrugalmatlanabb izraeli kormányfőnek nevezett azok közül, akikkel ő már együttműködött (Ehud Olmertről, Ehud Barakról, és a hat éve kómában lévő Ariel Saronról van szó). A bekapcsolva maradt mikrofon esetéből pedig az is kiderült, hogy Nicolas Sarkozy volt francia államfő és Barack Obama sincs túl jó véleménnyel róla. Netanjahu mostani visszafogott fellépésével viszont azt igazolta, amit eddig is sejteni lehetett: korábbi kormánya valóban a kispártok foglya volt.

De mi kellene a békefolyamat tényleges előmozdításához és ahhoz, hogy a nemzetközi közösség ne úgy tekintsen az izraeli-palesztin kérdésre, mint Dávid és Góliát harcára, amelyben a palesztinok a parittyás (köveket dobáló) Dávid, míg Izrael a modern fegyverekkel jócskán felfegyverzett Góliát? Bár alapjaiban hamis és egyoldalú ez a kép, kétségtelen, a konfliktust mindinkább így láttatják Európából.

Kétségtelen, hogy bár Izrael kivonult a Gázai övezetből, sok illegális telepet felszámolt és felszámoltat a továbbiakban is, ám a telepbővítést nem állítja le, Kelet-Jeruzsálemről nem mond le, olykor tehetetlennek tűnik saját szélsőségeseivel - általában a telepesek között elharapózó erőszakos cselekményekkel, az "Elszámolás" típusú akciókkal - szemben. De ez a zsidó állam azt tapasztalta meg, hogy a biztonság egyelőre csakis kerítésekkel, katonákkal tartható fenn: a Gázából és Libanonból menetrendszerűen érkező rakétákkal, vagy az öngyilkos merénylők bombáival szemben hatástalan az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Izrael nem a palesztinokkal, hanem a mögöttük álló arab világ jórészével áll háborúban. Ebből a perspektívából nézve viszont megfordul a szereposztás Dávid és Góliát között.

A viszonylagos békéhez azonban több kellene, mint egy izraeli kormányváltás. Sem Netanjahu, sem más egyelőre többet nem tud ígérni, mint amit korábban Ehud Olmert ígért a palesztin félnek, sikertelenül. Akkor Abbász is a végsőkig elment.

Csakhogy mindaddig, míg a totális konfrontációt képviselő Hamasz népszerűsége magasabb, mint a megbékélést hangoztató Fatahé, míg a palesztin többség szemében a dzsihád az egyetlen elfogadható eszköz a probléma kezelésére, addig Abbász keze meg van kötve. Továbbléphet, de az egyenlő lenne a biztos bukással, ami nemcsak személycserét, hanem koncepcionális változást is hozna a nyugati parti hatalmi logikában. És ez senkinek sem lenne jó.

Gondolkodás és szemléletbeli változásra lenne szükség ahhoz, hogy végre béke lehessen az olajfák alatt. A nemzetközi közösségnek is ki kellene lépnie a már-már megrögzülni látszó fekete-fehér szemléletmódból, és ugyanolyan határozottan lépni fel a palesztin terrorizmus, mint az izraeli állami elnyomás ellen. Egyenlő mércével kellene mérni például a menekültek kérdését, amely napjaink egyik legfontosabb és sürgős megoldást követelő humanitárius, kisebbségi, etnikai kérdésévé vált.

Palesztinából 700 ezren menekültek el a zsidó állam megalakulásakor részben a zsidó hadseregtől való félelem, de nem kis mértékben a környező arab országok propagandája miatt. A menekülteket befogadó arab államok nem adtak állampolgárságot a letelepülőknek, (Jordánia kivételével) nem engedték integrálódni társadalmaikban, menekült státusukat mindmáig fegyverként használják Izrael ellen. Az évtizedek során több millióra duzzadt menekültek visszafogadásától elzárkózik Izrael, anyagi kárpótlásuk ugyan felmerült, de a kérdés lezáratlan. A hétmilliós Izrael az arab-zsidó konfliktus elmélyülése és állandósulása következtében mára már az etnikailag minél homogénebb társadalom fenntartására törekszik, azzal érvelve, hogy a menekültek leszármazottainak visszafogadása gyakorlatilag felszámolná a zsidó államot. A nemzetközi közösség úgy várja el Izraeltől a kérdés orvoslását, hogy teljességgel kimarad a kommunikációból az, hogy az államalapítási háborúnak nemcsak palesztin, hanem zsidó menekültjei is voltak, az arab országok hagyományos zsidó közösségei gyakorlatilag felszámolódtak, az ott élő puszta életüket mentve érkeztek Izraelbe. Ezeket a menekülteket azonban integrálták, senki sem kéri az ő kárpótlásukat, visszafogadásukat.

Az egyenlő mérce is álomnak tűnik, mint ahogyan a gondolkodásbeli változás is. A május 15-én kődobálással, zászlóégetéssel és más erőszakos cselekmények által kísért palesztin gyásznap, a Nakba, vagy az egyes pacifista zsidó szervezetek által is elutasított, hatalmi erőfitogtatásnak tartott május 20-i Jeruzsálem nap, az ott elhangzott szónoklatok mind azt mutatják, hogy a lelkek nem gyógyulnak, az alapállás, miszerint engedni nem erény, hanem gyávaság, nem változik.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!