Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Az acsarkodó emberiség torztükre

Népszava|2012. jún 23. 09:05
[A+ A-]
A Mundruczó Kornél által rendezett Szégyen című produkció elején, a Proton Színház előadásában, a Trafóban, látunk egy fiatal lányt, aki egykedvűen üldögél a lakásban. Barátnője szemrehányó üzenetrögzítős szövegeit hallgatja szájhúzások közepette. Ekkor törnek rá hirtelen. Először kutyák felhorgadt ugatását halljuk, ebből tudhatjuk, hogy faluhelyen vagyunk, majd hirtelen berontanak a felajzott férfiak. Jókora göndör, fekete paróka van rajtuk, ezzel nagyon is stilizáltan, hangsúlyozottan színházszerűen jelzik, hogy színes bőrűekről van szó, de az indulatuk, nekivadultságuk, abszolút naturálisnak hat. Egymást cukkolva, begerjedten kurjongatva, kegyetlenségüket élvezve, földre kényszerítik, letépik az áldozatukról a ruháját. És itt összekeveredik számomra, Tóth Orsi a színésznő, meg akit játszik.

Ott fekszik csontsoványan, ereje nyilvánvalóan elégtelen bármiféle ellenálláshoz, sikongat, nyög, halálfélelemmel teli rettenet ül az arcán. Maga a kiszolgáltatottság megtestesülése. Valaki, és valószínűleg így vagyunk ezzel mindannyian, akivel bármi megtehető. Eszelős fájdalmat okozva megkínozható, megalázható. Ennek a tényleg valószínűtlenül sovány testnek a látványa, amit ütnek, barbárul megerőszakolnak, hogy úgy mondjam, rutinosan többen végigmennek rajta, elborzasztó látvány. Annyira szürreális, miközben lidércesen valóságos, hogy akár rosszullétet kelthet.

Mundruczó Kornél mindig is erős hatásokkal dolgozik. Olyan jeleneteket rendez, amiket olykor nehéz nézni. Beleveri az orrunkat a világ durvaságába. Így volt ez például az előző, szintén világot járó produkciója, a Nehéz istennek lenni esetében is. Abban is volt megerőszakolás, vér, gyilok, akár kamerák segítségével még ki is nagyítva, így közelebb hozva hozzánk. A mostani megerőszakolás jelenet egy részét még meg is ismétli, szintén kivetítve, csaknem beleveri az arcunkat. Ehhez leszűkítteti a Trafó nézőterét, hogy legyünk csak közel az eseményekhez, ne előkelő kívülállóként tekintsünk rájuk.
A Frankenstein- tervet pedig egy konténerben játszatta, ami a történet szerint lakóhelyéül is szolgált a lerongyolódott szereplőknek.

Összezárta a színészeket és a nézőket, hogy főjenek csak saját levükben, érezzék az embertelen közeget. Zsigeri hatásokra épít. Vizsgálja az emberben az állatot, ami gyakran kitör belőle. Górcső alá veszi az elaljasodás folyamatát. Lesi, hogy ilyen közegben mennyi esélye lehet a humánumnak. Ezt teszi a Szégyen esetében is, ami J. M. Coetzee Nobel-díjas író azonos című regénye alapján készült. Dél-Afrikában játszódik, a feketéket a fehér kisebbség által elnyomó apartheid rendszer bukása után.

Akkor, amikor valami, ami tűrhetetlen volt, felbomlik, de káosszal telien születik valami új, ami temérdek fájdalommal, kétséggel, bizonytalansággal jár, és nem is lehet igazán tudni, hogy mi lesz belőle. Ennyiben elég szomorúan hasonló a szituáció a miénkkel. Mundruczó nem véletlenül mondja ezt a Dél-Afrikában játszódó históriát a legmagyarabb előadásának. Hiszen ez nem a magyarkodástól, hanem a problémaérzékenységtől, az empátiától függ, attól, hogy valóban felveti-e azokat a kérdéseket, amelyekkel nap, mint nap küzdünk. És, ha valaki, akkor ő aztán felveti.

Egy egyetemi tanár, a romantikus irodalom szerelmese a főszereplő. Zsótér Sándor rendező játssza, aki maga is egyetemi tanár, sokak, így Mundruczó meghatározó mestere. Ezért, miközben természetesen alakítást látunk, megint csak nem lehet eltekinteni civil lényétől, attól a soha nem hajló gerincű markáns karaktertől, amit képvisel. És ő fölötte ülnek törvényszéket azok a kollégái, akik szemmel láthatóan közel sem állnak erkölcsi piedesztálon, de fontoskodva igyekeznek úgy tenni, úgy csűrni-csavarni a szót, mintha örökösen ott dekkolnának. Ez a tanár ugyanis, aki a megerőszakolt lány apja, összejön egy tanítványával, és ezt tartják végzetes bűnnek a többiek. Ettől röpül az állásából, emiatt kell szembesülnie, és, ha létezni akar, valamilyen szinten megbékélnie, a lúdbőröztetően letaglózó világgal, melyben folyamatosan egymásnak feszülnek az indulatok. A feketékből kitör a bosszúszomj, ezért is alázták meg a lányt, a fehérek többsége elmenekült, és otthagyta falkástul a feketék ellen kiképzett kutyáit. Robbanással teli helyzet.

Monori Lili fásult, cinikus orvosnőként árverést tart az elárvult kutyákból. Van egy valódi kutya is a kezében, Miska, de a többi állatot színészek formázzák meg, ugatással vegyes vicsorgással kellő hangzavart csapva. Ha úgy tetszik, az acsarkodó emberiség torztükrét látjuk. De erre nincs licit. Ahogy Monori velünk szembefordulva, száját némiképp elhúzva, hangsúlyaival nyomatékosan érzékeltetve, hogy neki minden mindegy, ha nem kell, nem tukmálja, leöli akár valamennyit, ott áll unottan előttünk, az akár az értékválság szobra is lehetne. Annak a hátborzongató megtestesülése, amikor már semmi se számít, és már düh, érzelem sincs, csak a rideg közöny. Ez még szörnyűbb, mint az elszabadult indulatok, amelyek csillapodhatnak, de az a totális érdektelenség, dilemma nélküli ridegség, amit Monori zseniálisan megmutat, a legvégső létállapot. Onnan már nem lehet semmit újjáépíteni.

Időnként elnyúlik a történet, mozaikokra esik szét, de fekete humorával együtt folyamatosan nyomasztó, ami némi monotonitással is jár. Néhányan nem bírják a szünet nélküli kiképzést, és elhagyják a termet. Bámulom, hogy valamennyi színész, Bánki Gergely, Katona László, Székely B. Miklós, Szemenyei János, Wéber Kata, különböző országokban turnézva bírják ezt a magas hőfokú, végletes önkiadást igénylő jelenlétet.

Mundruczó, mint a szakmájához értő sebész, mintha az előadással műtene, megkínoz színészt és nézőt egyaránt. Miközben nem sok reménnyel kecsegtet a gyógyulást illetően.

Hozzászólások (1)

A hozzászóláshoz .

Szentmihalyi 2012.06.24. 09:56
Csodalkozom,hogy csodalkozol Bota G., hiszen az ember csucsragadozo,amely tulajdonsaggal szuletunk es csak a neveles szoktat le eme szokasrol.
Megelheted meg az emberevest is a jovoben!!!!!!!