Hőbörgők
2012. augusztus 02., 06:15
Ossza meg!
facebook
iwiw
A szabadságjogok egyik legkiválóbbika kétségtelenül a véleménynyilvánításra vonatkozik. Már a demokrácia-gondolat születésének hajnalán elengedhetetlen követelményként állították. Mert abból a meggyőződésből indultak ki, hogy a vélemények sokasága, sokszínűsége a társadalom önmagára való eszmélésének, a reflektált tudás gazdagságának és értékteremtésének feltétele, amely lehetővé teszi a felszínre hozott véleménykülönbségek feszültségéből eredő, egymással ellentétes irányú erővonalak konszenzus révén történő kiegyenlítését.
Ismerjük a demokratikus játékszabályokat, a viszonylag könnyen elsajátítható törvényszerűségeket, de azt már elfelejtettük, hogy mindez milyen célból történik.
A véleménynyilvánítás jogának kiterjesztésével eredetileg nem az egyént akarták megtisztelni, hanem az igazságot: a szókratészi filozófia alapján alakult ki az a meggyőződés, hogy az igazsághoz különféle vélemények ütköztetése révén lehet a legbiztosabban eljutni; az egyén tisztelete csak annyiban játszik szerepet, amennyiben feltételezhető, hogy a megfogalmazott vélemény kellő megfontolás alapján történik, amely még ha téves is, hozzásegíthet az amúgy kimeríthetetlen igazság megismeréséhez.
A másik lényeges követelmény nem a görög filozófiára, hanem a római jogra vezethető vissza. Ennek a dokumentuma egy császári leirat, amelyet az első és a második század fordulóján uralkodó Traianus fogalmazott meg ifjabb Plinius, bythüniai konzul kérdésére, aki a keresztényekkel szemben történő fellépés - ma úgy mondanánk, eljárásjogi - feltételeiről kért iránymutatást. Az európai jogtörténetben számontartott császári levél, az un. Rescriptum Traiani azt a kitételt tartalmazza, hogy névtelen feljelentésnek nem szabad helyt adni. Ez az egyik legkorábbi forrása annak a jogi gondolkodásnak, amely a kimondott szó igazság-tartalmát, hitelét a személy felelősségvállalásához kötötte.
Valójában itt sem a mindenkit megillető személyi méltóság kerül előtérbe, hanem az igazság megszerzése-felderítése érdekében vállalt felelősség.
Miért érdemes mindezt felidézni?
Mert a vélemények elszabadultak. Messzire kerültek az igazságtól, s mivel a felelősségvállalást biztosító személyesség kiszorult: névtelen emberek indulatos kifakadásai terjednek az internet leglátogatottabb oldalain. Világfolyamatokat, társadalmi méretű-súlyú problémákat egy-egy indulatos megjegyzéssel intéznek el, olyan fölénnyel, mintha mindent tudnának s a megfogalmazott ellenvetéseket gondolkozás nélkül söprik le az asztalról.
Ilyen körülmények között a véleménynyilvánítás szabadságának jegyében szerzett jog tág teret biztosít a szélsőges demagógiának. Az igazságkeresés hangzavarba fullad. A kormányzati emberek mindentudó nagyképűségét átveszik azok is, akik egyenlőre még a demokratikus politika gyepűin tolonganak: szeretnének beljebb jutni és megváltoztatni a határokat. Hangosak, erőszakosan törekvők, de többségükben névtelenek. A rendszerváltoztatás előtti évtizedek társadalmi mimikrije folytatódik. Mert annak idején is kellő elővigyázatossággal lehetett hőbörögni. Óvatosan, mert sohasem lehetett tudni, hogy a puha diktatúra meddig puhul s hol keményedik vissza. Most, a még puhább demokráciában, úgy gondolják, már semmi se kérhető számon.
Miközben a véleménynyilvánítás jogát illetéktelenül gyakorolják, egyúttal fel is kívánják függeszteni, ha a saját felfogásukkal ellentétes vélemény kerül a felszínre. Éppen a véleménynyilvánítás kölcsönösségben megnyilvánuló szabadság-jogát hagyják figyelmen kívül, amely a sokszínűség révén magában hordozza a tévedés korrekcióját, feltéve, hogy a megszólalók többsége nem az ellenőrizhetetlen indulatokra és irracionális előítéletekre, hanem a józan ész szavára hallgat. Ha a szellemi erőfeszítést és komoly mérlegelést, megfontolt-megszenvedett véleménynyilvánítást nem szorítja ki a hőbörgés.
S ha már a Horthy-kultusz feltámadásának idejét éljük, érdemes a kormányzó egyik nevezetes mondását idézni, mely szerint a demokratikus berendezkedés alkalmatlanságát bizonyítja, hogy két ostoba mindig leszavazhat egy okost. A megjegyzés igencsak árulkodó: a diktatúra valóban az ostobák többségére számít. S ha egy társadalomban az ostobák száma meghaladja az értelmesen gondolkodókét, akkor valóban minden demokratikus erőfeszítés hiábavalónak bizonyul.
A véleménynyilvánítás szabadság-jogával visszaélő hőbörgők a demokráciát veszélyeztetik. Főleg, ha a hivatásos vélemény-formálók, a politikusok és a sajtó bizonyos körei képtelenek abbahagyni az európai normák elleni hőbörgésüket, amely a nemzeti öntudat helyett az önhittséget, a reális lehetőségek helyett pedig az álmokat részesíti előnyben.
A ránknehezdő megpróbáltatások azonban eltérítik a közgondolkodást a hőbörgés zsákutcájából. Kisebbségi sorsban élő honfitársaink a véleménynyilvánítás legkitüntetetebb pillanatában, a szlovákiai és a romániai választásokon - az anyaországi politika erőlködése ellenére - hoztak példamutató döntést. S így a szerepek fölcserélődnek: nem nekünk kell aggódnunk őértük, hanem nekik értünk. Ami legalább annyira reménytkeltő, mint amennyire szégyenletes.
Giczy György újságíró /
Együttműködő partnerünk
