Frédéric Lordon válságkezelése 2.
2012. június 11., 07:54
Az Európai Unió, mint második prioritás.A mondanivalóm megértése érdekében felidézek néhány történelmi tényt. Bibó István 1943-ban írta Az európai egyensúlyról és a békéről című tanulmányát, amelyik tulajdonképpen a német politikai hisztériáról, a német-francia ellenségeskedés évszázadokon átnyúló történetéről szól. Ez a véres történet 1805 december 2-án, az austerlitzi csatában kezdődött, és a II. világháborúval végződött. A második világégés döbbentette rá arra a németeket és a franciákat is, hogy az ellenségeskedés, az országok közötti eme versengésnek nincs jó megoldása, csupán rossz, és nyilvánvalóan a végső pusztulásba vezethet. Sokkal célravezetőbb lehet az országok közötti együttműködés, a szolidaritás, amelyik nem zárhatja ki a tényleges moderált versenyt az egyes országok között, de a szolidaritás mindig felülírja majd ezt a versenyt. Ez a paradigma váltás (és persze egyéb más okok) vezethettek az Európai Unió kifejlődéséhez, amelyik mára már 27 tagállamot számlál. Jómagam a liberális demokrácia után az Európai Uniót tartom a második legfontosabb prioritásnak, amelyik minden más problémát felül kell hogy írjon. Ez egyúttal elméletileg azt is jelenti számomra, hogy lehetnek ugyan belső ellentmondásai, lehetnek rendszerhibái, amit vagy meg tudunk oldani vagy nem, mégis az EU rendszerének állnia kell.
A legfontosabb ok az, hogy ténylegesen megszűnt az Unión belül a háború, ami egy olyan fejlődés lehetőségét hozta létre, ami korábban egyáltalán nem létezhetett. Ez olyan eredmény, amit semmiképpen sem lehet összevetni a gazdasági válság okozta sebekkel. Történelmi tény: a II. világháborúban egyetlen éjszaka alatt 35 ezer, vagy még annál is több drezdai lakos vesztette az életét. Vajon összevethető-e 35 ezer ember élete az előző részben tárgyalt 4500 milliárd, vagy még annál is több euróval? Hogyan lehetne ezt összehasonlítani a mai, de az összes eddigi gazdasági válság anyagi veszteségeivel? Lehet-e egy emberi életet német márkával, vagy francia frankkal, vagy akár euróval mérni? Lehet-e felmérni azt, hogy a német-francia háborúk, és egyéb más európai háború emberi és anyagi veszteségei mennyibe kerültek? Vajon mennyit ér egy emberi élet márkában, vagy frankban ma, ha lenne itt Európában háború? Vajon Lordon mennyire taksálja a saját életét? Nos, ez az, amit egy hideg fejjel gondolkodó pénzkukac közgazdász sohasem fog megérteni. Az Európai Uniónak csupán az az eredménye, hogy itt ma nem lehet háború, nem lehet embereket legyilkolni büntetlenül, nem lehet városokat a földdel egyenlővé tenni, nem lehet országokat földig rombolni, olyan előny, ami minden egyebet felülír. Az meg csupán az Unió vezetőinek az ügyességén múlik, hogy ezt a nemzetközösséget hogyan működtetik, milyen eredményességet produkálnak.
Mondhatná erre Lordon, hogy ez a politikum mezeje, és nem a pénzpiac terepe, amiről ő tulajdonképpen beszélt. Igaza van, de a kettő nem vonatkoztatható el egymástól! Ám az ő kedvéért távozzunk el a politikum mezejéről, és lessünk be a gazdaság, a pénzpiac boszorkánykonyhájába. Most Görögország (és Spanyolország) valóban nagyon rossz helyzetben van, és nehéz lesz elkerülni a gazdasági összeomlásukat. Mindezek ellenére az Unió segítőkezet nyújtott számukra, és ezzel lehetővé válik a talpra állításuk. Ma már több száz milliárd eurót tömtek a görög válság finanszírozásába, és tudjuk azt is, hogy a spanyol bankokat is megmentik, és ezeket az eurókat a német, a francia, és a többi tagállam adófizetőinek zsebéből vették ki. Ha igaz lenne az, amit Lordon mond, nevezetesen az Unióban a versenyen van a hangsúly, akkor ezt egyetlen ország sem fizette volna ki. Ha a féktelen verseny uralkodna, akkor hagynák Görögországot elveszni, mivel akkor egy konkurenssel kevesebb lenne a piacon. De nem hagyják magára a görögöket, ami az Unió szolidaritását jelzi. Az EU-t nem kell arra figyelmeztetni, mert tudja, hogy Európa nem a verseny, hanem az együttműködés terepe. Ha ezt Lordon nem látja, akkor az az ő hibája.
Ám tovább vihetjük ezt a gondolatmenetet. Ha hagynák bedőlni Görögországot, akkor minden további nélkül engedhetnék tönkremenni Spanyolországot, Olaszországot, Portugáliát, Írországot, amelyek ma igencsak rosszul állnak. Ugyanígy kipenderíthetnék Magyarországot is az Unióból, amelyiknek nyegle, pökhendi, arrogáns, hazug kormánya van, és mellé még szabadságharcot vív az Unióval szemben. S milyen jó lenne, ha ezek az országok az európai piacról kitakarodnának, mert a német és az angolszász piac számára megnyílna a terep. Ha pedig ezt a kiszorítósdit a végletekig vinnék, akkor Európában csak a németek és az angolszászok maradnának egyedül. De egyedül maradnának Kínával, Indiával, a "kistigrisekkel", és az Egyesült Államokkal szemben is. S Kínával szemben egyedül még Németország, Franciaország, Anglia gazdasága sem vehetné fel a versenyt, és egész biztosan külön-külön alulmaradnának. De az Unión belül, az Unióval együtt sokkal nagyobb gazdasági potenciált képviselhetnek, ami már sokkal nagyobb ellenállásra teszi őket alkalmassá. Így már azonban egészen másképpen fest a dolog, tehát valahol mégis csak kifizetődik az, hogy az Unió életben maradhat, és ha egyenesbe jön a gazdaság szekere, akkor már egy erős gazdasági hatalomként vehetné fel a versenyt a konkurensekkel.
Maradjunk még a gazdaság, a pénzpiac harcmezején. Milyen megoldásokat javasol Lordon a válság legyűrésére? Az első módszer a költségvetési szigor politikája, ami az ár- és bérdefláció, valamint a mind nagyobb munkanélküliség ördögi köréhez vezet. Rossz megoldás? Igen, az! Hiszen ezzel családok mennek tönkre, és a helyzetük válhat kilátástalanná. Ezt egyetlen politikus sem kívánhatja! A második módszer Lordon szerint a megtakarítások-adósságok elinflálása. Ez közelebbről azt jelenti, hogy például Görögországnak ki kellene lépnie az eurozónából, és a nemzetközi pénzpiac szabad prédájává válhat. Jó dolog ez? Nem, mert a megtakarítások-adósságok elinflálása azt jelentené, hogy görögök milliói válnának földönfutóvá, és a görög gazdaság is a padlóra kerülne. A harmadik módszer Lordon szerint az államcsőd, ami a fizetés megtagadását jelentené. Ez is rossz megoldás, hiszen bár átmenetileg stabilizálná az ország helyzetét, a befektetők bizalmatlanná válnak a görög gazdasággal szemben, ami hosszabb távon visszaüthet az országra.
Tehát látható, hogy nincs igazán jó megoldás, csak több rossz, amiből lehet válogatni. Pontosabban: a rossz és a még rosszabb közül választhatunk. S innentől kezdve már a politikusok dolga azt kiválasztani, hogy melyik utat jelöljék ki a görögök, a spanyolok számára. Ez nyilván nem lesz diadalmenet, de a két prioritás mindenképpen megmaradhat: a liberális demokrácia és az Európai Unió nemzetközössége.
S itt térhetünk vissza a politikai filozófia elméletéhez: megéri-e nekünk, hogy e két prioritás miatt magunkra vállaljuk mindazokat a keserveket, amelyeket azok eredményeznek? Nem lenne jobb nekünk a kínai modellt választani? Szörnyű probléma ez, de én egyértelmű választ adok erre. Rousseau írta a Társadalmi szerződés című híres művében: Az ember szabadnak születik és mégis mindenütt bilincsekben él. A mondat első része egyszerűen nem igaz, de a második része viszont hosszú ideig megállta a helyét: az emberek mindvégig bilincsben éltek, a politikai rendszerek bilincsében. Csak a liberális demokrácia hozta meg azt az egyéni szabadságot, ami megilleti az embert, mint társadalmi lényt. S csak az Európai Unió hozta meg azt a létbiztonságot, ezáltal a nemzetek szabadságát, ami minden európai nemzetet megillet, amelyik a liberális demokrácia útját választotta.
Szeretünk ezekről megfeledkezni, és mindaddig nem is hiányzik, amíg ezek előnyeit élvezhetjük. Ám ha nincs, akkor látjuk csak azt, hogy mennyire fontosak, a legfontosabbak. Még a válság okozta sebeknél is!
Vége.
Debrecen, 2012. 06. 11.
<<< vissza a blog többi bejegyzéséhez
