Gólya

Gólyatetemet találtak hétfőn reggel a jászapáti Szent Imre Katolikus Általános Iskola udvarán. Az állatot megkínozták, lábait eltörték, fejét szétverték. A rendőrség hamar kinyomozta, hogy két 14-15 éves kölyök lehet a tettes.

A rémes fotókkal is illusztrált hír bejárta a médiát, és elementáris haragot gerjesztett. Megkockáztatom: jóval nagyobbat, mintha embergyilkosság történt volna. Hogy ennek milyen mély lelki okai, magyarázatai lehetnek, lélekbúvárok feladata megmondani. Talán a gólyához - akár mint szimbólumhoz - való vonzódásunk, vagy pusztán a képekről leköszönő borzalom. Mert lássuk be: az „emberhalottat”, vagyis egy gyilkosság áldozatát a médiafogyasztó sosem látja ilyen naturálisan. Ezért is lehetett sokkoló a látvány, sokszor elrugaszkodó az indulat - már akasztanák az elkövetőket.

„Az elpusztult gólyáról, mint az értelmetlen és embertelen pusztítás mementójáról, iskolai rendezvénnyel fogunk megemlékezni” - mondja az igazgató. (Pedig ilyesmiről azért máskor is érdemes lenne beszélgetni, ok lenne rá bőven.)

Én csak egyetlen mondatot emelnék ki a történtekből. Egy helyi lap azt írja: a jászapáti rendőrőrs parancsnoka felvette a kapcsolatot a Hortobágyi Nemzeti Parkkal is, mert feltételezte, hogy az állatnak fiókái lehetnek, melyekre pusztulás várhat, figyeljék hát a fészkeket. Csak egy - nem kötelező - telefonhívás, semmi több, igaz? (De, sokkal több!)

Nos, ez az az apróság, amire azt mondom, valami ilyesféle jászapáti rendőrségre lenne szükségünk nekünk, embereknek is.