Pánik és árulás Windsorban – Miért hagyták elvérezni az utolsó cárt?

Oroszország a brit birodalom háborús szövetségese volt, II. Miklós pedig az angol király kedvelt unokafivére, mégis sorsára hagyták a cárt, miután rendszerét elsöpörte a februári forradalom. A fogságba esett uralkodó és családja életét 1917-ben még megmenthették volna a király titkosszolgái - nem azonosak a mozikban vetített King's Man akciófilm hőseivel -, akik több tervet is készítettek a kalandos szöktetésre. A titkosítás alól nemrég feloldott brit levéltári dokumentumok tanúsága szerint V. Györgynek végül súlyos döntést kellett meghoznia: saját vérét vagy a birodalmát menti?

V. György angol király (1865–1936) és II. Miklós orosz cár (1868–1918) olyanok a régi fényképeken, mint az ikrek. Annyira hasonlítottak, hogy ifjan sokszor összetévesztették őket a nagy, közös családi nyaralásokon. Pedig „csak” unokatestvérek voltak; anyáik nővérek, dán hercegnőkként nőttek fel a koppenhágai udvarban. Domináns anyafiguráik árnyékában mindkét fiatalember magának való lett, vonakodtak a zajos társasági élettől, szívesebben jártak erdei kirándulásokra. Kedvelték egymást, magánlevelezésükben gyakran használtak bizalmas megszólításokat, mint „dear Nicky” és „old Georgie”. Férfikorukra birodalmaik háborús szövetségre léptek. Mégis, amikor a petrográdi forradalom megbuktatta Miklóst, György cserben hagyta őt.

Cárból nem lesz polgártárs

Az utolsó orosz cár a nyílt vasúti pályán veszteglő különvonatán írta alá lemondását, a Gergely-naptár szerint 1917. március 2-án. Nem maradt más választása. Hiába próbált főhadiszállásáról az általános sztrájk hírére eljutni a forradalmi Petrográdba, a mai Szentpétervárra, parancsainak már senki sem engedelmeskedett. Ideiglenes kormány alakult, munkás- és katonatanácsok jöttek létre. „L’empereur a abdiqué!” – azaz az uralkodó lemondott, jelentette be a korszakváltást franciául az udvari miniszter, Frederiksz gróf. Rajta kívül csak néhány kozák testőr meg udvaronc tartott ki a búskomor Miklós mellett, köztük skarlátvörös nadrágjában, aranygombos kabátjában Jim Hercules, a cár „kedvenc négere”.

A trónfosztott Miklós élete veszélyben forgott, de nem vett róla tudomást. Szokása szerint naiv ábrándokkal szépítette a rideg valóságot. Arról álmodozott, hogy megbecsült atyuskája lesz az új köztársaságnak Nyikolaj Alekszandrovics Romanov polgártársként, békésen éldegél családjával egy szerényebb krími kastélyban, és alkonyi sétákat tesz a tengerparton. A realistább titkosszolgálatok nyomban tervezgetni kezdték kimenekítését, illetve elrablását. A briteket aggasztotta, hogy ha a németek kezére kerül, felhasználhatják emigráns vezetőként zavarkeltésre, vagy hadifogolyként, cserealapnak a különbékére.

Miklóst, feleségét és öt gyermeküket csaknem fél évig nyári rezidenciájukon, a Carszkoje Szeló-i Sándor-palotában tartotta védőőrizetben Lvov herceg kormánya, ekkor még otthonos körülmények között. Hanbury-Williams tábornok biztosította Marija Fjodorovna (1847–1928) özvegy anyacárnét, György király nagynénjét, hogy kimenekítik őket. A merész terveket megismerhetjük azokból az iratokból, amelyek titkosítását nemrég oldották fel brit archívumokban. Levéltárosok és történészek mintegy kirakós játék elemeit összeillesztve rekonstruálták a soha meg nem valósult mentőakció történetét; munkájukból a BBC orosz nyelvű honlapján publikált helyenként elképesztő részleteket Olga Ivsina.

A vakmerő Oliver Locker-Lampson, haditengerészeti tiszt és alsóházi képviselő merész ötlettel állt elő, amihez sikerült beszerveznie a cár egyik inasát. Javasolta, hogy cseréljenek ruhát, és Miklós polgári öltözetben, szakállát levágva szökjön el. Ezután brit titkos ügynökök Arhangelszk kikötőjébe csempészik, ahol érte küldött hadihajó várja. Csakhogy Miklós vonakodott hátrahagyni szeretett családját. London sem küldte a hajót, halogatták a döntést a német tengeralattjárókra hivatkozva. Lloyd George miniszterelnök pedig tisztázni akarta, ki fogja eltartani az emigránsokat, az elhúzódó háborúban ugyanis kiürült az államkincstár, nem hiányoztak a fényűzésükről elhíresült Romanovok.

Rettegett rokonság

Fokozta az aggodalmakat Miklós népszerűtlensége. Nagy-Britanniában kegyetlen zsarnoknak tartották, a szocialistáknak „Bloody Nicholas”, azaz Véreskezű Miklós maradt az 1905-ös forradalom leverése óta. Féltek, hogy befogadása munkáslázadásokat szítana. Nem akarták tovább hergelni a népet, bőven elég volt a háború és az írek húsvéti felkelése (1916). Ám a Downing Street végül mégiscsak beadta a derekát, hiszen a király unokatestvéréről volt szó: a kormány hivatalos meghívólevelet küldött a bukott cári családnak. Ettől azonban, személyi titkárának most megismert feljegyzése szerint éppen V. György esett pánikba. Rettegett, hogy elűzött rokonainak érkezésébe ő is belebukik.

Még Miklósnál is nagyobb fejfájást okozott neki unokanővére, Alekszandra cárné (a többszörös rokoni viszonyról lásd keretes írásunkat), akinek Raszputyinhoz fűződő viszonyáról botrányos pletykák keringtek. A közutálathoz nagyban hozzájárult német származása: mielőtt férjhez ment, és Alekszandra Fjodorovna néven áttért az ortodox hitre, Hessen–Darmstadti Aliz hercegnő volt. Hiába akart neofita buzgalmában oroszabbnak látszani az oroszoknál, a szigetországban sokan gyanakodtak, hogy titkon az ellenséghez húz, talán kémkedik is Berlinnek. Szörnyen kínos helyzet a háború közepén, mialatt a család angol ága kétségbeesetten szabadul német gyökereitől, még a nevét is megváltoztatta Szász–Coburg–Gothai-házról a jobban csengő Windsorra.

Hamarosan beigazolódott, György király rémülete a közelgő forradalmaktól nem volt alaptalan. Hullottak a birodalmak, az uralkodóházak a felbolydult Európában. A cár bukása elindította a dominót: a következő évben lemondott az osztrák császár és magyar király, illetve a német császár, később a török szultán is (1922). Egyik dinasztia sem tért vissza a hatalomba. A régi világ romjai maguk alá temették a Romanovok után a Habsburgokat, a Hohenzollerneket és az Oszmán-házat. Ám a Windsorok túlélték. V. György azt tette, amit az uralkodóház érdeke követelt; nem erőltette unokatestvére kiszabadítását, csöndben a sorsára hagyta.

Mission: Impossible

II. Miklós kimenekítésére többé már nem adódott alkalom, de a brit titkosszolgálatok – miközben egy Lenin elleni merényletet is mérlegeltek – folytatták az egyre fantasztikusabb tervezgetést. Augusztusban a forrongó főváros közeléből a szibériai Tobolszkba költöztették át a cári családot, mire Fridtjof Nansen norvég sarkkutatóhoz fordultak tanácsért, hogyan tehetnének meg több ezer kilométert úttalan utakon, befagyott folyókon, sítalpakon Murmanszkig – azután inkább meg sem kísérelték ezt.

Tovább nehezítette a helyzetet a novemberi hatalomátvétel, amit a német titkosszolgálatok által Oroszországba visszacsempészett Lenin vezényelt. Az éppen elsöpört Kerenszkij-féle ideiglenes kormány nem bánta volna, ha megszabadulhat az excártól, viszont a bolsevikok vigyáztak rá, mert bíróság elé akarták állítani. A londoni külügyben azon tanakodtak 1918 tavaszán, szóba hozzák-e Miklós helyzetét, amikor diplomatáik leülnek tárgyalni Lev Trockij külügyi népbiztossal, vagy azzal csak még nagyobb veszélybe sodornák. Persze kémeik révén Leninék már tudhattak a szökési tervekről. Készek voltak bármi áron megakadályozni, hogy az Urálban előrenyomuló, Jekatyerinburgtól akkorra már csupán ötven kilométerre járó „fehérek” a polgárháború zűrzavarában kiszabadítsák és hatalmába visszahelyezzék a cárt.

A tragikus végkifejlet ismert. Miklóst, Alekszandrát és gyermekeiket, Olga, Tatjána, Mária és Anasztázia hercegnőket, valamint a nagybeteg (vérzékenységben szenvedett) Alekszej cárevicset 1918. július 17-én, a jekatyerinburgi Ipatyjev-ház pincéjében agyonlőtték. Majdnem egy évvel azután a Marlborough brit hadihajó Szevasztopol kikötőjében fedélzetére vette a cár anyját, György király nagynénjét. Marija Fjodorovnát előbb Máltán helyezték biztonságba, onnan Londonba ment, majd szülővárosában, Koppenhágában telepedett le. Az idős asszony haláláig képtelen volt elfogadni, hogy fiát és unokáit hidegvérrel meggyilkolták egy pincében, és hogy a rokonság cserben hagyta őket.