Mi lehet az oka annak, hogy az identitás témája ennyire fókuszba került? Miért ez lett könyvének a fő témája?
Az ifjú gróf Széchenyi Istvánt így jellemzi egyik életrajzírója, Friedreich István 1915-ben: „Vígan, könnyelműen, kor- és rangtársainak moráltalan morálja szerint él.” Széchenyi maga pedig erről az időszakról így vall naplójában: „Éveken át olyan megbocsáthatatlan életmódot folytattam, hogy most hidegvérrel alig hihetem, hogy ugyanazon ember voltam akkor, aki most vagyok.” Mindkét idézetből világos, hogy nem a történelemkönyvekből megismert Széchenyi áll előttünk. Mégis, akár tetszik, akár nem, ugyanarról az emberről van szó. Azaz, mégse. Merthogy panta rhei, vagyis a világon minden állandó és örökös mozgásban van, ahogy ezt Hérakleitosz a folyóhasonlatában paradox módon állítja. Ahogy kívül és belül is folyamatosan változunk, és változik minden, az identitások is állandó mozgásban vannak. És az identitásokról alkotott képünk és ideáljaink is folyamatosan változnak. Az identitás kérdésköre mindig is fókuszban volt, csak koronként mindig más-más oldala kerül előtérbe. A klasszikus ideálok elég egyértelműek voltak, és hosszú évszázadokig tartották magukat. Egyértelműbb volt a képlet. Könnyű volt azonosulni egy közösséggel, egy üggyel, nemesnek tartott célokkal, eszmékkel, a hazáért való hősies kiállással, nemünkkel, és még sorolhatnám. Ma viszont ugrásszerű változás szemtanúi vagyunk. A megszokott értékrend hirtelen összeomlott. Teljesen új normák jelentek meg, s az emberek egy új, a biológiai tényeket is ostromló értékrend labirintusában bolyongva keresik önmagukat. És vannak, akik megtalálják, vannak, akik nem, és helyette másolt,vagy rájuk kényszerített identitásokba öltöznek. Széchenyinek efféle problémája nem volt. Tudta, hogy a kor erkölcsi normáinak nem felel meg a kicsapongó élet és a folytonos szerelmi kalandok, és pontosan tudta, hogy milyen irányba kellene elindulni egy új identitás felé. Mindez nem kisebbíti érdemeit. Mára azonban elvesztek az irányok, mindenki sötétben tapogatózik.
Novellái hősei szinte egytől egyig elveszett, magányos figurák. A szereplők nemcsak egymástól, de önmaguktól is távol vannak. Az identitás hiánya és a magány szinonima volna?
Én elveszettnek egyiküket sem tartom. Mind a tíz főhősnek megvan ugyanis a választási lehetősége. Akinek pedig választási lehetősége van, az nem elveszett. Kérdés, hogy élnek-e ezzel a novellák hősei vagy sem, illetve hogyan használják a választás lehetőségét. Az sem minden novellára igaz, hogy a szereplők mind távol vannak egymástól és önmaguktól, lásd például A remete, A mi történetünk, vagy a Csipkeangyal című novellák főhőseit. Valamennyien megtalálják önmagukat és helyüket a világban. A magány kérdésköre már összetettebb. Kétféle magány van. Az egyiket mi magunk választjuk, mint például A remete című novella vagy részben a Mi történetünk főhőse teszi. A másikat nem mi választjuk, hanem valami okból belekényszerülünk. A kétféle magány közül egyik sem feltétlenül tragikus, sőt bizonyos élethelyzetekben kiváló iskola lehet, kell ahhoz, hogy az életben tovább tudjunk menni, illetve, hogy olyan összefüggések táruljanak fel előttünk, amelyektől többek, érettebbek leszünk. Az identitás hiánya, úgy gondolom, nem a magány szinonimája. Az identitás hiánya, vagy ezen belül leszűkítve a kört, ha nem találjuk meg önmagunkat, sokkal rosszabb, mint a magány. Az identitás hiánya zavart kelt, és ezért negatív hatással van a személyiségre. Mert hol van akkor az én, ha semmilyen saját identitása nincs? A könyv hősei sem identitás nélküliek. Azonosulnak önmagukkal, a helyzetükkel, vagy elvetik ezeket. Akik pedig elvetik, keresik az új identitást, illetve új identitást találnak. Ugyanakkor való igaz, az elmagányosodás problémája, mely több novellában is ott van a háttérben, fájdalmasan érinti az úgynevezett nyugati típusú társadalmakat. Az elmagányosodás azonban sem nem választott, sem nem átmeneti állapot, hanem intézményesített, és szisztematikus magány, ami ugyanúgy romboló erejű, mint az önmeghatározás hiánya. És ebben valóban elveszett lesz az ember.
„Ebben az országban hosszú éveket töltöttem, többet, mint abban a másik országban, ahol születtem. Ezért itthon vagyok benne. De abban a másik országban is otthon vagyok, mert ott születtem, és az anyanyelvemet is onnan hoztam, meg az emlékeim felét. Ennek az országnak a nyelvét is majdnem olyan jól beszélem, mint az anyanyelvemet. Itthon vagyok, de az évek múlásával egyre idegenebben érzem magam” – ezen monológ kapcsán óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy magáról beszél-e. Hol van otthon? És hova megy haza?
Ebből az idézetből valamelyest valóban előbújik az én történetem is. Én most már itt is és ott is otthon érzem magam. Amikor Magyarországról Svédországba tartok, azt mondom, hazamegyek, és mikor Svédországból Magyarországra indulok, megint csak azt, hogy hazamegyek. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne látnám égető szükségét annak, hogy ezen vagy azon, itt vagy ott, itthon vagy otthon, változtatni kellene, mint ahogy az ember otthon a lakásában kicserél egy-egy elöregedett bútort, kidob egy oda nem illő dísztárgyat, és rendszeresen takarít. Mindkét országban volna mit csinálni, hogy élhetőbb legyen. A két nyelvben is otthon vagyok. A nyelvi és nemzeti hovatartozás keszekusza kérdéskörét pedig hadd érzékeltessem egy derűs történettel. A férjem svéd, de egész tűrhetően megtanult magyarul. A fiam, aki mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszéli, úgy négy-öt évesen ezt kérdezte tőlem: Mama, hogy volt akkor, amikor a papa még svéd volt, és nem tudott magyarul?
Sok fontos témát behoz a novelláiba: a nemi identitás szövevényes problémáját, a menekültkérdést, az elhidegült kapcsolatokat, a technika kommunikációt erősítő vagy gyengítő szerepét, az írói identitás nélküli írólét nehézségeit. Szerencsére egyik történetben sem teszi le semmi mellett a voksát. Ez egy ironikus gesztus, vagy az identitás fogalmának kétségbe vonása? Hogy viszonyul a kategóriákhoz?
Történeteimben a komoly kérdések néha játékos köntösbe bújnak. Humor és irónia nélkül unalmas lenne az élet. A novellákban és az életben pedig néha maguk a helyzetek, események produkálják az iróniát, ezért szoktak a sors iróniájáról beszélni. Valamilyen identitása pedig mindenkinek van, mert még az identitás hiánya is egyfajta negatív identitás. Nekem viszont, a történetek elmesélőjének, a kívülálló szemtanúnak senki felett nincs jogom pálcát törni, így természetes, hogy nem teszem le a voksomat. Ezek nem moralizáló történetek. Az olvasóra bízom a következtetések levonását.
Korábban paradoxonként utalt a Hérakleitosz-féle hasonlatra. Mitől paradoxon?
A panta rhei, vagyis, hogy a világon minden állandó és örökös mozgásban van, Hérakleitosz szerint nem paradoxon. A folyóhasonlatot használja, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, hiszen a folyó áramlásával mindig újabb víztömeg érkezik. A könyvem címe, Ugyanaz a folyó, tehát egy utalás. Az én értelmezésemben azonban egyetlen vessző beiktatásával más jelentést nyer, és paradoxonná lesz a görög filozófus elmélete; a világon minden állandó, és örökös mozgásban van. Azaz, ha az „állandó” szó után vesszőt teszek, azt mondom, hogy bár minden állandó, mégis örökösen változik. Úgy gondolom, az idő egy. Nem tagolható a múlt, a jelen és a jövő születéstől halálig tartó lineáris mozgására. Vagyis az idő folyása csak látszólagos. Minden egyszerre létezik, csak érzékszerveink nem képesek ezt felfogni. A szimbolikus folyóban ezért lehet egyszerre jelen egy írói identitását vesztett író, aki a lebontott, mégis létező Tabánban Krúdyval találkozik, és ezért lehetséges, hogy Krúdy immáron nem írással foglalkozik, hanem egy civil szervezetnek dolgozik, míg az író génmanipulált termékeket népszerűsítő honlapot szerkeszt. Ezért lehetséges, hogy a mitikus svéd házimanó modern reinkarnációja bukkan fel egy ügyes mesterember képében, egy másik történetben pedig az egyik főhős egyszerre három korban, két városban, ugyanakkor a digitális térben is él. De ugyanabban a folyóban merítkezik meg az abortusz dilemmájával küszködő fodrászlány és a nemátalakító műtéten átesett, önmagát kereső fiatal is, vagy a Covid-járvány miatt elszigetelten élő és kicsit magányos diáklány.
Ha most annyi idős lenne, mint amikor a ’80-as évek első felében kiment Svédországba, hogy döntene, maradna Magyarországon, vagy újra kivándorolna? Ha választhatna, hová?
Svédországhoz életem néhány igen fontos és szép eseménye kapcsolódik, amelyek, ha úgy tetszik, identitásom részévé váltak. Volt részem jóban és rosszban, mint bárhol máshol lett volna a világon. Ha mai fejjel, de akkori énem választana, akkor valószínűleg nem vándorolnék ki. Ha pedig mégis, és a körülmények is megengednék, akkor inkább Olaszországba. Az ottani kultúra, mentalitás és éghajlat jóval közelebb állnak hozzám.