Orbán feladta

Tizenkét évnyi kormánykommunikáció válik nevetségessé, amikor Orbán Viktor – az első alkalommal, amint az országot valódi szuverenitási kihívás éri – látványosan megfutamodik.

A 2010 óta zajló kormányzás két fő állításra lett felhúzva. Az egyik, hogy a kormány legfőbb célja a magyar szuverenitás: emiatt vállalja fel akár a kemény konfliktusokat is az ország szövetségeseivel. Nem túllépve az ellentmondáson, hogy a rezsim a barátai között találja meg az ellenséget, és az ellenségeivel barátkozik, nézzük meg gyorsan a másik állítást is: eszerint azért jó nekünk az elnyomó, keresztényüldöző Kínával meg az EU-t bomlasztó Oroszországgal kokettálni, mert ezek úgymond ideológiamentes, csak a gazdasági előnyökre koncentráló együttműködések.

Ebből természetesen egy szó sem volt igaz akkor sem, amikor Orbán kimondta. (Egyrészt Magyarország az európai egység meghekkelésével rendre politikai szívességeket tesz a keleti diktatúráknak, másrészt amit kapunk érte, azzal sincs ok büszkélkedni: a Paks II vagy a Fudan Egyetem finanszírozásáról szóló szerződés kifejezetten megalázó magyar szemszögből.)

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ki is mondta: „A külföldi erők, műszaki felszerelés és fegyverek kivonásáról, valamint egyéb lépésekről van szó, azzal a céllal, hogy visszatérjünk az 1997-es konfigurációhoz azon országok területén, amelyek akkor még nem voltak NATO-tagok.”

Magyarország 1999-ben lett NATO-tag, miután 1997-ben a belépés 3,35 millió szavazatot kapott (sokkal többet, mint a Fidesz bármikor). A védelmi és a szövetségi politika az ország szuverenitásának legbelső eleme. Ha ezek után Orbán Viktor úgy megy lábhoz Moszkvába Putyin hívására, hogy nem kéri ki magának a leghatározottabban a magyar belügyekbe történő példátlan beavatkozást, az csak egyet jelenthet: az eddig is csupán a kommunikációs hadszíntéren vívott szuverenitás-harcot nyilvánosan feladta.