Édeskésen büdös, vörös-fekete füstöt eregetett a Gschwindt-gyár a kortársak leírása szerint, ami persze addig nem keltett különösebb közfelháborodást, míg ott, a város peremén csak a szemközti Mária Terézia kaszárnya rekrutái és a Józsefváros kertjei és ólai között elpötyögtetett földszintes-egyemeletes házak lakói szívták a rémes bűzt.
A szagon nem volt mit csodálkozni, hiszen élesztőt, ecetet, rumot és romantikus nevű likőröket gyártott ott Gschwindt Mihály 1854-től kezdődően; de bizony kezdett rendkívül zavaró lenni, amikor a falusias Serfőző utca eltűnt a föld színéről, és immár a roppant bérházakkal szegélyezett József körút futott bele a gyárnál az Üllői útba. Nem lehetett véletlen, hogy maga a gyáralapító is, aki jó ideig egy saroknyira lakott az üzemtől, a nyolcvanas években inkább inkább a saját Andrássy úti palotájába költözött…
Egyébként ha nem lett volna a szag, valószínűleg kevesebbeket zavart volna az üzem. A kétemeletes épület a maga klasszicista homlokzatával méltóságteljesen festett, ráadásul fontos közfunkciót is hordozott: a hűtővizet hasznosítandó kádas közfürdőt nyitottak területén, ahol reggel 5 és este 8 között még különféle gyógyhatásúnak mondott fürdőkúrákat is vehetett a környező utcák munkában megfáradt népe. 1897-ben azonban Gschwindt Mihály elhunyt, fia, György pedig belátta, hogy egy ekkora üzemnek lényegesen jobb helye van a sűrűn lakott területen kívül. Ki is nézett egy helyet a város által frissen elfoglalt Lágymányoson, de a lehető legjobban igyekezett kijönni a költözésből.
Így aztán évtizedes huzavona indult: a fő problémát az jelentette, hogy az úgynevezett szeszkontingenst – a Gschwindt esetében 9000 hektoliterről volt szó! – a kormány ítélte oda, és automatikusan csak akkor járt volna az új helyen is, ha a főváros maga telepíti ki a gyárat. Egyre több szó esett a közegészségügyi kockázatokról és a tűzveszélyről, a fővárosnál és a kormányban is akadtak szorgalmazói a kényszer-kitelepítésnek. Aztán amikor már fejek hullottak és rágalmazási perek sora is indult, 1908 júniusában a szeszadóról szóló törvénybe egyszerűen bekerült egy „Gschwindt szakasz”. A társaság megtarthatta a kontingenst, így haladéktalanul építkezni kezdett – immár Budafokon, mert időközben Lágymányoson is népmozgalom indult a bűzös gyár ellen.
1911. május 31-én adta hírül a Magyarország, hogy most már tényleg abbahagyja a termelést a józsefvárosi üzem, és lebontják a gyárat – s vele persze a fürdőt is. A Práter és a Kisfaludy utca, az Üllői út és a József körút között 3100 négyszögölt készült felparcellázni a Gschwindt Rt.. Még a nyáron tervpályázatot írtak ki a beépítésre: a lehetőség negyven építész fantáziáját mozgatta meg, ötvenegy elképzelés született. A következő évek aztán azzal teltek, hogy a főváros különféle fórumain tárgyalták, jó ötlet-e egy új utcát nyitni a körút és a Kisfaludy utca között, és arra felfűzve építeni meg az új lakótömböt; s hogy a város vagy a beruházó dolga-e közművesíteni és burkolni az új közterületet. Mindez pontosan addig tartott, míg ki nem tört a világháború.
1915-ben az iskolaszék kérésére a részvénytársaság engedélyezte, hogy játszóteret nyissanak a telkén, a következő esztendőben pedig eladta az egészet úgy, ahogy volt. 1918 nyarán viszont váratlan fordulat következett: a báró Kohner Jenő és Beöthy László vezetésével frissen megalakult Unió Színházüzemi és Színházépítő Rt. bejelentette, hogy – egyéb nagyléptékű beruházások mellett – az Üllői út sarkán is fel szándékozik építeni egy 5600 ember befogadására alkalmas színházat, hogy ott látványos, cirkuszi elemekkel vegyített előadásokat tartsanak. A Kolosszeum a szükséges engedélyeket megkapta, sőt az alapozását is megkezdték, csak egyetlen gond adódott: a Tanácsköztársaság idején felhúztak a telek közepén egy barakkiskolát. Míg helyet nem találtak neki, a telken tanyát vert „a panoptikumok, gyorsfényképészek és egyéb vurstli-szenzációk egész tömege”, esténként a híradókat reklámokkal és amerikai burleszkekkel váltogató Kinoriport tartott vetítéseket a tűzfalon, előadás után pedig a környékbeli jasszok bonyolódtak meghitt verekedésbe.
1920 októberében az Unió végül belátta, hogy az óriási színházzal túlvállalta magát, ezért játsszunk kisebb alapon, de készpénzbe’ felkiáltással szövetkezett a Magyar Városi Bankkal, és közös céget alapítottak egy állandó, 1300 főt befogadni képes színház és mozgóképszínház megvalósítására. Ez volt az a pillanat, amikor végre révbe érhetett a lassan húsz éve ide elképzelt új háztömb terve: Bauer Emil, a mozi tervezője a telekkiosztást és a körút felől öt-, a Kisfaludy utcánál háromemeletes, a színházat ívesen közrefogó lakóépületek egységes neobarokk homlokzatát is megrajzolta, és ezt mint kötelezettséget rögzítették a telekkönyvben.
Elsőnek persze a színházépület készült el 1922 novemberére, ám mivel a barakkiskola nyárig ott állt a zsinórpadlás tervezett helyén, végül csak a mozi valósult meg, egy jelzésszerű színpaddal. A „színházpalota”, a „főváros új látványossága” megnyitójára a kormányzó és a kormány is kivonult, s bár az irdatlan telek kellős közepén elég abszurd látványt nyújtott a Corvin épülete, elragadtatásban nem volt hiány. Dicsérték amerikaias modernségét, termének „görögös egyszerűségét”, székeinek kényelmét, a mozitechnika nagyszerűségét és a zenekar hangzását. Ne feledjük, a film ekkor még néma.
Aztán eltelt néhány újabb év, és a nyomdaiparban meggazdagodott Perl testvérek 1926-ban megbízást adtak Bauer Emilnek, hogy tervezze meg a háztömb József körútra néző, Práter utca felőli karéját. Igen ám, de nem sokkal később a Magyar Általános Ingatlan Bank megvette a telek Üllői úti oldalát, és ők meg Vágó Lászlót bízták meg a tervezéssel. Az épületet természetesen a rendezési terven szereplő stílusban, az Üllői útra nyitott árkáddal kellett megrajzolni. Bauer pedig szerzőijog-bitorlás címen beperelte a bankot és Vágót, irtózatos összegű, majdnem 150 ezer pengős kártérítést követelt, valamint az építkezés azonnali leállítását.
A bérháztömb ennek ellenére elkészült, de Magyarország első építészeti plágiumpere hat teljes éven át folytatódott. Megjárt minden létező jogi fórumot, végül 1933 januárjában mondta ki a kúria, hogy „a közmunkatanács Bauer tervének elfogadásával olyan kikötéseket állított fel, hogy azok betartása és a legpraktikusabb megoldás keresése szükségképpen bizonyos hasonlóságokat idézett elő a két terv között. Ezek az azonosságok azonban a kényszerhelyzetből keletkeztek, míg részletkérdésekben lényeges különbségek vannak, és így a bitorlás esete nem forog fenn”.
A rémes botránynak talán csak egyetlen haszna lett: a rossz illatú Gschwindt-telek kifejezés végre kikopott a pesti nyelvből, és meggyökeresedett az új helynév, a Corvin-házaké.