„Drága hazám eddig állta a harcot” – Elnyelte az óceán az első magyart, aki az Újvilágban járt

XVI. századi humanista szokás szerint latin nevet is választott magának a fiatal tudós. Így nevezhette magát Budai Parmenius Istvánnak.

A parmenius szó pajzsost, pajzsot jelent. Nem tudjuk, ez volt-e a családneve. Csak feltételezhetjük, hogy a török uralta Budán, a lutheránus író és prédikátor, Bornemisza Péter körében kezdte tanulmányait. Vándordiákként előbb Heidelbergben fordult meg, majd átkelt a Csatornán, és az 1580-as évek elején már Oxfordban tanult.

Társai megemlítik, hogy milyen kitűnő a görög és a latin nyelvben, valamint az időmértékes verselésben. Négy latin disztichonba foglalja a 104.zsoltárt. Ajánlást is ír hozzá. Fordításomban ez így hangzik:

Hogyha az ádáz ütközetekből tér meg a győztes,

vagy ha a bősz tengert tudja a háta mögött,

zsákmányát s diadalmi jelét szentélybe csukatja:

így vesz majd az utód tettéről tudomást.

Ez volt hát nekem is szándékom, amint belefogtam

hálaadó verssel azt örökíteni meg,

hogy viharos vizeken s országokon át ideértem

pannon földemről Anglia partjaira.

Barátja, Richard Hakluyt ajánlja őt Sir Humphrey Gilbert admirális figyelmébe. A brit főúr már járt az Újvilágban. Elkövethetett valami hibát, mert a dacos „szűz” királynő, I. Erzsébet nem támogatta újabb, gyarmatosító szándékú utazását. Rájött, hogy az „arany lovag” saját zsebre dolgozik. Sir Humphrey Gilbert meg akarta győzni az uralkodót, hogy az új vállalkozás megéri majd a kis flotta felszerelésére áldozott pénzt. A cél: Új-Fundland. Ezt a nagy szigetet már 1497-ben fölfedezték, de sem a spanyoloknak, sem a portugáloknak, de még a franciáknak sem sikerült uralmuk alá kényszeríteniük.

Angliának még volt némi keresnivalója Észak-Amerika keleti partvidékén. Aki elfoglalja Új-Fundlandot, a Szent Lőrinc-folyón felhajózva ásványokban, prémes állatokban bővelkedő területekre juthat. Sir Humphrey 1582-ben már szervezi az expedíciót. Tudja, hogy a sziget nem lakatlan: királyságoktól független, spanyol, portugál halászok lakják. Senkinek nem adóznak.

A főúrnak szüksége volt egy írástudóra, aki humanista módon, ékesszóló latin versben fogalmazza meg a kérést: adjon a királynő elegendő pénzt a hajók felszerelésére. Sokan ajánlkoztak a feladatra. A pályázatot István, a magyar diák nyerte el. A háromszázharminc hexameteres latin költeményben honfitársunk nem fukarkodik Tudor Erzsébet dicséretével, és persze a tengernagyéval sem. Tömören foglalja össze megrendelője óhaját:

Felség, légy eme szándék buzgó támogatója,

hadd közeledjenek immár hozzánk távoli tájak!

Ő is tudta, hogy a „távoli tájakon” gyarmatot, zsákmányt kell érteni. Megható, hogy két sort szentel a végvári küzdelmek csatazajától hangos otthonnak is:

Drága hazám, Magyarország eddig állta a harcot.

Most, zsugorodván, őrzi határát minden erővel.

A kérelmező versezetet azon melegében kinyomatták Thomas Purfoote londoni műhelyében. A számlát nyilván Gilbert állta. Nem valószínű, hogy a királynő elolvasta a művet, de hát csak a gesztus kellett, és az meg is volt. Sir Humphrey megkapta az engedélyt és a pénzt.

Legénységet toborozni nem lehetett könnyű. Főként kalandorok jelentkeztek, akiknek fosztogatás volt a céljuk. (Hát Gilbertnek talán más, kérdezhetné a nyájas olvasó.) 1583 júniusában Plymouth kikötőjéből futott ki a háromárbocos gálya, a Gyönyörűség, s nyomában a Fecske, a Mókus és az Aranyszarvas. Volt egy ötödik hajó is, de azon az indulás után matrózlázadás tört ki. Elképzelhető, hogy kalózlobogót akartak kitűzni. Az admirális visszaparancsolta a zendülőket, akik valószínűleg valamennyien kötélen végezték.

Sűrű ködben bolyongott a négy vitorlás, de végül találkoztak, és feltűnt előttük Új-Fundland egyik öblében a kicsiny halásztelepülés, St. John’s. A Gyönyörűség fennakadt a víz alatti sziklapadon. A helybeliek egy bárkával levontatták, ám a vendégfogadó mosoly hirtelen leolvadt az arcukról. Az egyik kormányosban felismerték Richard Clarke-ot, aki néhány éve kalózként már kirabolta őket.

A tengernagy ágyúzni kezdte a falut. Az erőszakos partraszállás után néhány nappal Sir Humphrey kereszttel és angol földről hozott röggel a kezében kinyilatkoztatta, hogy a minden irányban hatszáz tengeri mérföldre terjedő földek és vizek ezentúl az angol korona uralma alá tartoznak. A törvények ugyanazok, mint Angliában. Csakis az anglikán egyház tarthat istentiszteletet:

„Aki a királynő őfelsége vagy képviselője, Sir Humphrey Gilbert ellen támadólag lép fel, hazaárulást követ el. Az ellenállók büntetése: akasztás, felnégyelés, vízbe fojtás. Aki az uralkodóra sértő megjegyzést tesz, annak levágjuk fülét és elkobozzuk halászbárkáját." Ágyú, puska, lőszer csupán a jövevényeknél volt. A helybeliek, akik korábban Európából vetődtek el ide, sejthették, hogy mire számíthatnak.

Parmenius a következő napokban szétnézett a vidéken. Azután tollat fogott, és beszámolót írt oxfordi barátjának, Richard Hakluytnak. A következő mondatok is bekerültek a szövegbe:

„Rá akartuk beszélni a tengernagyot, hogy gyújtassa fel a rengeteget. Ha leégne, akkor felmehetnénk a hegytetőre, és végigtekinthetnénk a vidéken. Az idevalósi halászok azonban azt mondják, hogy egy másik kikötőben egy ízben már pusztított az ember szította erdőtűz. Utána a halrajok hét esztendőn át elkerülték a parti vizeket. Ez pedig azért történt, mert az égő fenyőfákból a terpentin a folyókba ömlött, a folyókból pedig a tengerbe.”

A levél egy-egy példányát Parmenius az Aranyszarvas és a Fecske kabinjában helyezte el. Tudta, ezek indulhatnak a leghamarabb haza, hogy elvigyék a beteg tiszteket és matrózokat. A gyarmatosítók nem akartak sokáig a szigeten maradni. Érezhették az ellenséges légkört. Az új kolónia megszervezéséhez kevesen voltak. 1583. augusztus 22-én a brit hajók felszedték a horgonyt. Új-Fundland közelében kisebb szigeteket látogattak meg. Az egyiken Parmenius és egy Daniel nevű szász ásványszakértő terepszemlét tartott.

Sir Humphrey a Mókus, István pedig a Gyönyörűség fedélzetén vitorlázott. Kedvező széllel indultak haza, Európa felé. A szélből előbb vihar, a viharból irtóztató orkán kerekedett. Augusztus 29-én az eresztékek, a vásznak, az árbócok már nem bírták tovább. Mind az admirális, mind a költő hajóját elnyelték az Atlanti-óceán hullámai. A sors iróniája, hogy egyedül Clarke-nak, a felismert kalóznak sikerült egy csónakkal partra eveznie. Az Aranyszarvas és a Fecske elérte Angliát. Hakluyt tehát megkaphatta magyar barátja levelét, a páratlanul értékes beszámolót.

Budai Pajzs vagy Pajzsos István, humanista nevén Stephanus Parmenius személyében nem csupán a honfitárs világjárók egyikét tisztelhetjük. Ő volt az, aki elsőként lépett Amerika földjére. Műveltségét, nyelvtudását még itthon alapozta meg. Költő volt, s bár verseit – jelen tudásunk szerint – csak latinul, „deákul” írta, éppúgy magyar poétának kell tartanunk, mint egy évszázaddal korábban élt pályatársát, Janus Pannoniust.

Irodalomtörténetünkben jogosan kapott helyet a humanisták között. Néhány évtizede magyarok és kanadaiak együtt állították fel emléktábláját St. John’s-ban. Aki arra jár, tegyen rá egy szál virágot!