Bukott háború

Arról már az elmúlt hetekben terjengtek hírek, hogy Orbán és Simicska („két jóbarát”) már a választásokat megelőzően kiegyezett egymással. A zuhanyhíradó szerint persze nem egyenlő felekként köttetett a megállapodás; Simicska eszerint belátta, hogy veszített. Személyes találkozóra természetesen nem került sor, így a jól értesültek, de közvetítőkön keresztül szóba kerültek az üzleti ügyek. A fáma elsősorban az óriásplakát üzletágról szólt; eszerint a Simicska egymilliárdot kért volna érte, a miniszterelnök viszont nem akart adni egy vasat sem, mondván, hogy a volt pénztárnok is ennyiért szerezte. 
Nem gondolom, hogy hitelt kell adnunk minden pletykának, az azonban kétségtelen: a G-napon meghirdetett háború nem Simicska győzelmét hozta. Vagyona az azóta eltelt időszakban jelentősen megcsappant - bár így is maradt bőven –, befolyása pedig elillant. A médiabirodalom semmit nem segített, hogy legyőzhesse a Fideszt. Márpedig ez volt a legfőbb vágya, és ebben erősen hitt is. Meggyőződéssel állította, hogy a Jobbik lesz a választás nyertese, a Fidesz pedig mehet majd a süllyesztőbe, Orbánnal együtt. Fordítva történt. 
Most úgy tűnik, hogy Simicska Lajos, a rendszerváltás legsajátosabb figuráinak egyike, mondhatjuk úgy is: legellentmondásosabb személyisége azzal a döntéslével, hogy minden vállalkozását eladja, végképp lelép a magyar közélet színpadáról. Személyes jelenlétével eddig sem tüntetett, rejtőzködő háttéremberként beszélt róla mindenki. De: mindenki beszélt róla. Mint olyasvalakiről, aki az egyetlen méltó ellenfele a volt iskola- és kollégiumi társnak. Kezdetben még a Fidesz-rendszer agyaként említették nevét; ő találta ki a rafinált, látszólag törvényes pénzszerzési módszereket, és ő tanította meg mindenre Orbán Viktort. Együtt gazdagodtak: ő, Orbán és a Fidesz. 
Mert az elvitathatatlan volt tőle, és ezt az immár háromszoros miniszterelnök is mindig szem előtt tartotta: az egyéni gyarapodás mellett legalább olyan fontos a pártjuk anyagi biztonsága. (Hahó, ellenzék!) A szakítás után biztosra lehetett venni: egyszer csak előáll Simicska az információs atombombával, amellyel végképp leteríti a barátból ellenséggé vált Fidesz-elnököt. Aztán kiderült, nincs ilyen atombomba, vagy ha van, nem elég hatékony. A volt pénztárnok a G-nap után már féltette - nem is annyira a saját, mint inkább a családja - biztonságát. 
Hogy ez a félelem jogos volt-e, vagy sem, ki tudja. És ki merné kijelenteni, hogy ez inkább volt paranoia, mint valódi veszély? Nyilván megvan a maga logikus magyarázata annak a lépésnek, amelyre most elszánta magát. Hogy ebből következik-e az, hogy soha többé - ki tudja? És hogy ők ketten tényleg megegyeztek-e (bár ez az alku inkább nevezhető fegyverletételnek), arra sincsen most még válasz. Mint ahogy arra sem, hogy ennek a virtuális kézfogásnak az-e a következménye, hogy a vagyon Mészáros Lőrincre száll, Nyerges Zsolt pedig csupán egy közbeiktatott lépés. 
Volna benne realitás; elvégre Mészáros nem Simicska. Orbánnak pedig már Mészárosokra van szüksége.
2018.07.07 07:30
Frissítve: 2018.07.07 07:30

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19