Az egyik hamis tétel már régen megdőlt. A magát kereszténynek és nemzetinek nevező rezsim alapvetése így szólt: ha stadionok épülnek, azokban előbb-utóbb futball is lesz. Immár fényűző sporttelepek sora áll minálunk, ám labdarúgás sehol. Ráadásul közönség sincs. Ez valamivel váratlanabb fejlemény, mint az, hogy a létesítmény-átadásoktól nem javulnak az átadások. Az utóbbi ugyanis papírforma volt, annyit viszont el lehetett képzelni: a szép arénákba olykor már csak kíváncsiságból is kinéznek az emberek.
Igaz, a Népstadionba se a pilonok miatt jártak.
Az irdatlan kiadások zöme tehát a levesbe megy: mivel a pocsékra senki sem kíváncsi, ásít a lelátó. Unja az is. A NER-kor hajnalán, 2010-11-ben 2758 volt az NB I-es átlag nézőszám. Most 2614. Közben háromszor felment 3000 fölé (2012-ben 3961-re, 2019-ben 3300-ra, 2020-ban 3156-ra), de álomhatárok akkor sem dőltek meg, hogy finomak legyünk. A füstbe ment felemelkedés évtizedének többi esztendejében így következtek a középértékek: 2762, 2969, 2817, 2669, 2704, 2907, 2615 és most, ugye, 2614.
Az utóbbi két évad átlaga a rosszak közt is a legrosszabb. Közben beleöltek a fehérvári stadionba 18,7, a kispestibe 17, a debrecenibe 13,5, a Hungária körútiba 8,3, a felcsútiba 3,8 milliárd állami forintot – hogy csak néhány ékkövet említsek –, és ott van még a másodosztályból a szombathelyi (17,5), a diósgyőri (14) vagy a szegedi (13,4) ékszerdoboz, míg 19, illetve legkevesebb 12, de lehet, hogy 18 milliárdért fújhat át a szél a monumentális szelencén Nyíregyházán, valamint Pécsett. Az FTC stadionját azért nem említem, mert abban a bajnoki kihasználtság megközelíti legalább a 35 százalékot, a többiben a kapacitás és a látogatottság között siralmas a szakadék. Márpedig az értők azt mondják: tizenöt év alatt minden arénára ugyanannyit kell költeni, mint amennyibe a sporttelep került, mivel a fenntartás úgyszintén viszi a pénzt, akár faágat a megáradt folyó.
Közösségépítésről a kihalt tribünökön még véletlenül sincs szó, Magyarország lakossága soha annyira nem fordult el az NB I-től, mint manapság. Ennek oka a mérhetetlen színvonalon és a szüntelen migránsozásra ítélt országban a sokad rangú külföldiek beözönlésén túl az, hogy mindenki tudja: politikai alapon vált első osztályúvá Felcsút, Kisvárda vagy Mezőkövesd csapata. Márpedig a megyei nívójú, pitiáNER mezőnyre még e visszataszító jellemző nélkül sem lenne kíváncsi a valaha valódi labdarúgáson szocializálódott, ma pedig a világ legjobb vetélkedőit gombnyomással elérő népesség.
A másik maszlag az, hogy a magyar futballt a kommunizmus tette tönkre. A szintén politikai alapú történetírás jelenkori főideológusa kifejtette: az orbáni sportpolitika „mintegy hetven év kiszárítás után pótolta a sport alapvető tárgyi hiányosságait”. A futballért azért kimentek páran a fapadra, a Népstadionban 141 alkalommal volt legalább 60 ezer néző. (Közbevetés: a játékon kívül nem sírunk vissza semmit, ahogyan ezt a rendszert sem fogjuk.) A VIP-páholyokban persze ma is tolonganak. Sky-box van, csak a labda dadog. S nincs az a bőrülés, amely pótolhatná az igazi művészeket, és vonzana a falusi haknik büfészínészeihez. A kurzusmesemondó mai elvurai, akik közül jó néhány elvtárs volt hajdanán, ugyanakkor azt hangoztatják: a kádári rendszer tartott a tömegtől. Mondják ezt a szabad világban meccsenként 2614 nézővel büszkélkedő nemzetmentők. Ha a vörösök nem rettegnek annyira a hatalmas csődülettől, akkor vajon hányszor lett volna 60 ezer? De hát nemcsak a Népstadionról van szó. A következőkben számba vesszük, annak idején miként festettek a klubok legmagasabb nézőátlagai, és hogyan néz ki ez az NB I-ben és az NB II-ben mostanság.