Nagy Ervin: Olyan időket élünk, hogy bármikor bárkire rámutathatnak

Sportcsaládban nőtt fel, édesapja ma is bánja, hogy fiából csepűrágó és nem futballista lett. Interjú.

Hogyan futballozott?

Az apukám biztosan jobb volt nálam. 125 meccset játszott az első osztályban, az Új-Lipótvárosban a Nagy Ervin név ma is labdarúgót jelent. Igaz, az öreget szerintem megviselte, hogy az MTK-ból Dunaújvárosba került. Ott nőttem fel. A Hungária körút előtt Tatabányán nyomta, ennélfogva minden karácsonykor elmentünk egy barátjához a bányászvárosba, ott rengeteg történetet hallottam a régi társakról, s először találkoztam olyan kifejezésekkel, mint fedezet vagy centerhalf.

(Utánanéztem, hogyan festett a Tatabánya összeállítása, amikor – 1961. december 3-án, 8000 néző előtt – idősebb Nagy Ervin először szerepelt az NB I-ben. Íme, a Komlót 3:2-re legyőző tizenegy: Grosics – Törőcsik, Polgár, Hetényi – Schédl, Szepesi – Sátori, Kazinczy, Nagy, Lahos, Pásztor – a szerző.)

A papa akarta, hogy ön is labdarúgó legyen?

Valószínűleg jobban, mint én. Szerintem máig tüske van benne, amiért nem futballista, hanem csepűrágó lettem. Pedig játékostársa, a Kohászban beállósként védekező Ruppert Misi bácsi keze alatt a dunaújvárosi ifi csapatban, ha nem is voltam ügyetlen, nem brillíroztam. Sőt máig kísért az emléke annak az ordító helyzetnek, amelyet a serdülőben kihagytam a korzikai Ajaccio városában.

A mama sem volt akárki...

De mennyire nem! Irányítót játszott az újvárosi kézilabdacsapatban, amely vezérletével jutott fel először az NB I-be. Aztán Laurencz László, aki az ifjúsági válogatott kapitányaként ismerte őt, áthívta Veszprémbe. A Bakony Vegyésszel ezüstérmet nyert a Sterbinszky-féle verhetetlen Vasas mögött, eközben egy fűtetlen víkendházban lakott apukámmal. Össze kellett bújniuk, így születtem én. Majd visszaköltöztek Dunaújvárosba, ahol gyerekkoromban a Kecskeméti Margit fia voltam. Változnak az idők: anyukám, aki megkapta a Pro Urbe-díjat, ma azt mondja, úgy emlegetik, mint a színész Nagy Ervin mamáját.

Önnek ki volt kölyökként a kedvenc művésze?

Frank Rijkaard, Ruud Gullit, Marco van Basten, Hriszto Sztojcskov, Romario.

Filmje?

Nehezet kérdez. Azért mondom Az ötödik pecsétet, mert Fábri Zoltán csodálatos alkotása abban az esztendőben készült, amikor én születtem. Szerencsére később is sokszor vetítették. Mindig megnéztem, miként a 141 perc a Befejezetlen mondatból című filmet is. Habár melyik Fábri-művet nem nézte meg az ember?

Apropó, mozi: igaz, hogy nemet mondott Andy Vajnának a Szabadság, szerelem főszerepére?

Igaz. Abban az időben nyolc szerepem volt a Katonában. Vajna számunkra felfoghatatlan összeget ígért Zsámbéki Gábor igazgatónak, ha elenged filmezni. A direktor azt mondta: döntsek én. Nem mentem. Ám a szakvezetés kicsit sem volt hálás, a következő évadban nem halmoztak el főszerepekkel.

Másként határozna most?

A körülmények annyira különbözők, hogy a két szituációt nem lehet egybevetni. A színház ma már csak szerelem, de nem az érvényesülés útja. Napjaink filmrendezői egyenesen idegenkednek a teátrumtól.

Nem azért került be a Hídemberbe vagy a Kincsembe, mert felfedezték a Katonában?

Egyikbe sem: a casting döntött. A válogatás immár külön műfaj. A legbonyolultabb benne az, hogy ne told túl, ne tegyél egy órát az öt percbe.

Mi a jövő?

Ami már a jelen is: film és vállalható sorozatok. Mint a Tanár. Azt meg ki kell bekkelnem, amíg egy újabb igazi nagyjátékfilmben szerepelhetek. Az én nevemmel ma már nem lehet forgatókönyvet beadni. Illetve, beadni lehet, de nem fogadják el.

Leperdül...

Micsoda?

A beadás.

Sajnos.

S miért csúszik le?

Mert újra olyan időket élünk, hogy bármikor bárkire rámutathatnak. Az alma materemet is beszántották, soha nem bocsátom meg. Jó iskolából jöttem, Horvai István osztályába jártam. Annál félelmetesebb, hogy a rámutatástól, beszántástól csak egy ugrás a nyílt uszítás.

Libernyáktörvények aligha fenyegetnek.

Várjunk egy ütemet, amíg elfekszik a kapus.

Derűsebb diskurzusra számítottam egy olyan emberrel, aki Brechttől Csehovig, Dosztojevszkijtől Spiróig, Goldonitól Shakespeare-ig sok mindent és több mindenkit végigjátszott, s aki minőségi színművész létére vált országos sztárrá a celebecskéknek kedvező korban.

Nem mindig szomorkodom, sőt. Sok mindenre egyenesen büszke vagyok. Például A varázsfuvola Papagenójára. Nevetni fog: azt a szerepet is castingon nyertem el.

Operapróbákra járt?

Énekórákra.

S remélte, hogy megfelel?

A Gombháború című francia film kis hőse azt mondja: »Ha én ezt tudom, el se jövök!« Ha nem reméltem volna, el se megyek. Majd, úgy érzem, felnőttem a feladathoz.

Miben nem?

Azokat hagyjuk. Nekem igazán kedves még a Kincsem, valamint az első nagy dobás, A talizmán. Kétezertől tíz évig ment a Katona József Színházban. Muszáj még megemlítenem a Szent György és a sárkányt, mert a legnagyobb élményeim egyike volt, hogy Törőcsik Mari partnere lehettem a színpadon. Továbbá szerettem utazni.

Hogy jön ez ide?

A Katonával jártuk a világot. Ma már ilyesmi se lenne.

Miért van mehetnéke?

Lemondtam a Szabadság, szerelmet, az igaz. De, ahogyan a szerelemről, úgy a szabadságról sem mondtam le.