Utazás az illibegőn – az orbáni modellhez nem kellett uniós engedély, és nem is az EU vethet véget neki

Miért nem akadályozta meg Brüsszel, hogy a kormány aláássa a jogállamiság pilléreit? Sokaknak nem fér a fejébe, miközben tudják, hogy az EU „csupán” 27 ország gazdasági és politikai egyesülése, és számos területen, köztük a kultúrába, oktatásba, a választási rendszer kialakításába és a média szabályozásába nincs beavatkozási lehetősége. Az alaptalan reménykedéshez hozzájárul az Orbán-kormány propagandája, amely Brüsszel elleni szabadságharcként kommunikálja az uniós konfliktusait, de még az ellenzék retorikája is, miszerint, ha sérül a demokrácia, akkor van hova fordulni, a központ majd csak fellép. Hiú ábránd.

A The New York Timesban jelent meg az év elején egy elemzés Hogyan engedte az Európai Unió Magyarországnak, hogy illiberális modellé váljon címmel.

A cikk, részben uniós vezetőkkel készült interjúk alapján végigkíséri a folyamatot, kiemelve fontosabb állomásait. Az Orbán szándékait segítő tényezők közül az EU szűk mozgástere mellett kihangsúlyozza az önhittségből is fakadó politikai naivitást a csatlakozó kelet-európai országokkal szemben – akik ezért örökké hálásak és előzékenyek lesznek –, valamint a dominanciáját óvó Európai Néppárt végsőkig kitartó támogatását.

A hatáskör hiánya

Andor László közgazdász, a FEPS (Alapítvány az Európai Progresszív Tanulmányokért) főtitkára, 2010-2014 közötti uniós biztos egyetért az írás főbb állításaival, ám úgy véli, a cím jól jelez egy általános szemléleti csúsztatást: „Azt sugallja, hogy az Európai Unió egyszerűen megengedhet vagy megtilthat politikai folyamatokat a tagországoknak. Mintha hozzá kéne fordulnia egy kormánynak, csinálhat-e illiberális rendszert, az EU pedig vagy engedi, vagy nem. Nincs ilyen felhatalmazása. Ráadásul Orbán olyan területeken tett lépéseket az illiberális modell irányába, amelyek tagállami hatáskörbe tartoznak. Más kérdés, hogy a sorozatos kritikai megjegyzéseken, figyelmeztetéseken túl minden lehetőségével élt-e az Unió, hogy akadályozza a fontos alapelveit, köztük a demokratikus jogállamiságot, az emberi jogok tiszteletét megkérdőjelező folyamatot.”

A volt uniós biztos szerint hasonló tévedés, ha egységes szervezetként vagy összetartó európai gazdasági-politikai elitként tekintünk az EU-ra. „Különbözőek az országok, eltérőek a gazdasági érdekeik. A törvényhozás egyik felét alkotó Európai Parlamentben választott képviselők ülnek, a Miniszterek Tanácsának tagjait a tagállamok küldik. A végrehajtó szervben, az Európai Bizottságban (EB) hivatalnokok dolgoznak. Az Európai Tanácsban az épp hatalmon lévő elnökök, miniszterelnökök döntik el a legfontosabb kérdéseket. Mindegyik testületben jobb- és baloldaliak, liberálisok, zöldek ülnek: hogyan lenne itt egység? Ráadásul az EU-nak alacsony a központi költségvetése és kicsi az apparátusa. Ha felhatalmazása lenne se tudna bárhol és bármikor Pókemberként lecsapni a gonoszokra.”

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az unió gazdasági közösségként jött létre. „Az uniós jog, amelyet a tagországoknak be kell építeniük a jogrendjükbe, elsődlegesen gazdasági jog – magyarázza Andor László. – Mindenekelőtt arról szól, hogy az EU egységes piac: az áruk és szolgáltatások áramlását, a pénzügyek és a munkaerő-mobilitás működését kell elsősorban szabályoznia. Elő tudja írni például, hogyan osztozzanak meg a tagok az Unió határán kivetett vámbevételen. Az EU bíróságának is főként a gazdasági integráció kérdéseiben van döntő szava.”

A gazdasági szempontok elsődlegességére szokták felhozni példaként a görögországi pénzügyi válság intenzív kezelését. Andor László ezt a megjelölést is pontatlannak tartja: „Valójában 2010-ben az egész eurózóna került válságba. Ráadásul olyan helyzet keletkezett, amiről az unió korábban nem rendelkezett, mert nem feltételezték, hogy efféle adósságválságok előfordulhatnak. Hirtelen kezelni kellett, hogy egy uniós, eurót használó ország külső finanszírozása a piacokról lehetetlenné válik. Mit tudott tenni? A többi tagországhoz fordult segítségért, ami aztán dominóhatást váltott ki, Görögországot követte Írország, Portugália és mások, a folyamat addig tartott, amíg 2012-ben meg nem fordult a koordináció iránya. Az unió akkor se találta gyorsan a megoldást.”

Védenek és dacolnak

Andor László szerint nehéz találni olyan pontokat, amikor az uniónak alkalma lett volna arra, hogy megállítsa a magyarországi illiberális átalakulást. Ugyanakkor az is igaz, hogy másképp alakul a történet, ha hamarabb és szigorúbban foglalkozik a szabálytalan pénzfelhasználásokkal. „Amikor 2012-ben Csehországban rendszerszintű korrupciót tárt fel az EB – amely jóval kisebb volt a magyarnál –, felfüggesztették a kohéziós csomag kifizetését, amíg a csehek rendbe nem tették az intézményeiket, és le nem cseréltek néhány minisztert. Ugyanakkor a pénzügyi források megvonását sem lehet furkósbotként használni. Jean-Claude Juncker bizottsági elnöksége idején pedig mintha felülkerekedett volna az a szempont, hogy jobb a meglevő pénzt elkölteni, hiszen ki tudja, mekkora lesz a következő keret.”

Felvethető az is, hogy időben lehetett volna alkalmazni az EU-s szerződés 7. cikkelyét, amely megszabja, mit lehet tenni, ha egy ország súlyosan sérti a jogállamiságot, a demokráciát, a szabadságot, az emberi jogokat. Ha ez a vád hosszú procedúra után igazolódik, az adott tagállam elveszítheti szavazati jogát a Miniszterek Tanácsában. „Csakhogy nehéz megjelölni egy olyan dátumot, amikortól a kormány egyértelműen eltávolodott a demokratikus berendezkedés normáitól – állítja Andor László. – Van, aki szerint ilyen volt már a bírák kényszernyugdíjazása is.

Megütközést keltett a médiatörvény, de csak azokba az elemeibe lehetett EU-szinten belekötni, amelyek összefüggésben álltak a nemzetközi szolgáltatások szabadságával, és lehetővé tették több jelentős külföldi cég kiszorítását a magyar piacról. A probléma tehát az, hogy az illiberális rendszer kiépülése egy folyamat. És az első meghökkentő intézkedéseknél még kevesen gondolták, hogy visszafordíthatatlan. A hatalmon levők irányt válthattak volna, jöhetett volna egyfajta kiegyezés, konszolidáció. Ezért én a Fidesz második, 2014-es kétharmadát tekintem fordulópontnak, mert jelezte, hogy ez az irányvonal tartós lesz, és Orbán Viktor akkor nyáron meghirdette az illiberális átalakulás programját. Azután pedig, amikor 2015-ben Kaczyńskiék hatalomra kerültek Lengyelországban, bizonyos intézkedésekhez már túl késő volt. A két kormány véd- és dacszövetsége kizárta a 7. cikkely hatékony alkalmazását. Az úgynevezett menekültválság már csak ráadás volt.”

Összekacsintó szövetségesek

Nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy a Fidesznek sokáig voltak szövetségesei, támogatói, és így védelmezői is. A volt uniós biztos szerint az Európai Néppárt az első öt-hat évben tökéletes fedezéket nyújtott számukra. „A 2010-es évek legelején a Néppártnak óriási dominanciája volt, és meg tudta akadályozni, hogy a magyar kérdés komolyabb formában napirendre kerüljön. Fontosabb volt a betyárbecsület, mint a becsület. Akkor még porondon volt Berlusconi Olaszországban vagy Basescu Romániában. Mariano Rajoy spanyol miniszterelnököt korrupciós ügyek lepték el, a bolgár Bojko Boriszovot még inkább. De Angela Merkel is komoly szerepet játszott abban, hogy a Fidesz problémás ügyeit ne hánytorgassák fel. A kompromisszumok, amelyeket megkötött Orbánnal, nem erősítették, inkább aláásták az EU egységét. Sokan ezt a német autógyárak érdekeire vezetik vissza, ez azonban erős túlzás. Politikai kérdésekről volt szó, hiszen 2012 után a Néppárt elkezdett gyengülni, és el akartak kerülni egy olyan belharcot, amely már nem erózióval, hanem szakadással fenyegetett. Ezért került ki a Fidesz a Néppártból.”

De Andor László úgy látja, volt egy lényegesen erősebb hatalmi tényező is, amely elnéző, sőt, összekacsintó módon viszonyult a magyar kormány illiberális modelljéhez. Ez pedig az Egyesült Államok volt a Trump-időszakban. A jobboldali republikánusokhoz jóval közelebb áll Orbán Viktor, mint Merkel vagy Macron. „Az amerikai külpolitika sok szempontból nem olyan kényes a demokrácia és jogállamiság kérdésében, mint az Európai Unió a saját tagországait illetően. Nem zavarta különösebben – az említett időszakban –, hogy történt a szövetségi rendszerben egy illiberális elfajulás, sőt, inkább segítette, mint bírálta. Elvégre Trump is hasonlót képviselt: nyitott a jobboldali szélsőségek felé.” Ráadásul a közgazdász szerint az USA számára továbbra is létező probléma, hogy meg tudja őrizni demokratikus intézményrendszere stabilitását. Az elmúlt öt-hat évben a Republikánus Párt tagjainak és szavazóinak többsége nyitottá vált arra, hogy szélsőséges, fasisztoid irányba vigye el az amerikai politikát. Jól látható a rasszizmus kulturális és intézményes tovább élése, ami beépült a rendőrség működésébe is. Ebből pattant ki másfél éve a BLM (Black Lives Matter) mozgalom.”

Az Európai Unióban komoly eredmény, hogy 2020-ban, hosszú viták után elfogadták a jogállamisági mechanizmusról szóló rendelet. Az illiberális rendszer jövője azonban legkevésbé sem az uniós ellenálláson, hanem sokkal inkább az áprilisi választásokon múlik.