Miért van a mai harmincasoknak ennyi gondja, ahelyett, hogy élveznék a fiatalságukat? - interjú Grosan Cristina filmrendezővel

Kevés magyar filmet vesz fel óriási kínálatába a Netflix, az egyik figyelemre méltó újdonság Grosan Cristina 2021-es bemutatkozó nagyjátékfilmje, A legjobb dolgokon bőgni kell, mely keserédes humorral vetíti elénk a mai harmincasok belső világát. A rangos Szarajevói Filmfesztiválon debütált vígjáték főhőse, Maja helyzete többszörösen nehezített: teljes munkaidős „felnőtt” állást kell keresnie, anyjával fárasztó a kapcsolata, a barátjával meg összeköltözik, holott egyáltalán nem biztos benne, hogy ezt akarja. Az aradi születésű rendezővel arról beszélgettünk, miért van a mai harmincasoknak ennyi gondja, ahelyett, hogy élveznék a fiatalságukat.

– Filmjében a főhős, Maja számos egzisztenciális problémával küzd. Mennyire önéletrajzi ihletésű a film?

– Eléggé. De a film sokunkról szól, hogy miként éljük meg a gondjainkat, és miért érzünk a külvilág felől állandó nyomást. A főhőst játszó, egyben társ-forgatókönyvíró Rainer-Micsinyei Nórával ezt akartuk megvizsgálni, hogy harmincévesen még nem tudjuk, merre tartunk, miközben önsajnálattal tekintünk magunkra, hogy mekkora terheket cipelünk. Ami olykor nem is igaz. Ehhez képest egy vidéki, szegény közösség sokkal nagyobb gondokkal néz szembe. Persze az is teher, ha szabadúszóként harminc éven át kell fizetned a hitelt egy lakásra, amivel a filmben Majának is meg kell küzdenie. Kelet-Európában sokaknál az az elvárás, hogy előbb-utóbb tulajdonos legyél. Különben kiraknak, és akkor mi lesz veled?

– Pedig a rendszerváltás idején felnőtt fiatalok a kilencvenes, de még a kétezres években is úgy érezhették, kinyílt a világ, előttük az élet. Mi történhetett közben?

– Akkor a szüleink azt éreztették velünk, hogy a jövőben rengeteg lehetőségünk lesz, ami persze igaz is lett, de mellette kaptunk egy nagy adag bizonytalanságot. Az elvárások felénk ugyanazok, mint 1989 előtt, csak mi folyton-folyvást abszurd szituációkba kerülünk. Legyen szó párválasztásról, ingatlanról vagy munkáról, sok opció áll előttünk, és olykor nehéz felismerni, melyik a jó választás. A nagy bizonytalanságban nincsen még kitaposott út. Nem olyan egyértelmű, mi a jó, mi a rossz.

– Mi a helyzet a legfiatalabb, Z generációval? Nekik milyen életük lesz?

– Nekik egy fokkal könnyebb lesz, hiszen a mi nemzedékünk döntéseiből már tanulhatnak. Ilyen szempontból minden generáció kicsivel jobb helyzetben van, mint az előző. Mondjuk, most a koronavírus miatt nem éppen. Sok budapesti ismerősöm hazaköltözött a szüleihez, és most otthonról dolgozik. Ez persze szép lassan derült ki, mivel sokan kudarcként élték meg, és szégyellték elmondani. Egy ismerősöm például Londonból ment haza Aradra. A két város között azért elég nagy a különbség.

– A családja is Aradon él. Milyen érzés hazalátogatni?

– Biztonságot ad az otthoni légkör. Az emberek ráérősebbek, és a város bármelyik pontját hamar eléred gyalog. Arad egyetlen mozijából viszont oltóközpont lett, aminek örülök, másfelől szomorú vagyok, hiszen semmilyen művészfilmet, így a sajátomat sem tudjuk otthon levetíteni. Ami Arad mellett szól, hogy a munkahelyen és a baráti társaságokban kisebb a megfelelési kényszer. Nem érzik fontosnak, hogy felmutassák, ki hol tart az életben. Felszabadító is, ha nincs a barátok közt versengés. Így senki nem érzi a nyomást, és mindenki tud fejlődni a maga módján. Az is fontos, hogy az ember biztonságban érezze magát a többiek között, és ha valami jót ért el az életben, azt meg tudja velük osztani. De lehet, hogy ezt csak én látom így, amikor épp otthon vagyok.

– Amikor Romániában gimnáziumba járt, mi motiválta a fiatalokat?

– Hogy mindenki letegye az angolnyelv-vizsgát. Ha nem is a legjobbat, de minimum egy középfokú Cambridge-nyelvvizsgát, hiszen az később jól jön, amikor majd mindannyian egy külföldi egyetemre jelentkezünk. Fel sem merült, hogy nem külföldre megyünk.

– Miért?

– Talán a szüleink gondolkodása miatt. Édesapám is a kommunizmusban nőtt fel, ami nagyon zárt rendszer volt, így amikor ’90-ben megnyíltak a kapuk, máris azon gondolkodott, hogy amint lehet, utazni fog. 1999 táján a félretett pénzét ezért nem házba invesztálta, hanem fogott engem és anyukámat, majd autóval tettünk egy nagy európai körutat. Jártunk Bécsben, Velencében, Párizsban és Budapesten. Számunkra ez az utazás volt a szabadság manifesztációja. Mi, fiatalok ezt az életérzést örököltük a szüleinktől.

– Befolyásolta a filmes pályáját, hogy Aradon született?

– Részben igen, mert Aradon senki nem dolgozott filmesként. Én is eleinte színházzal és fotózással foglalkoztam meg írtam. A családomban sincsen művész, és tinikoromban sem ismertem filmrendezőt a társaságomban. Sőt, azt sem tudtam magamról, hogy eljutok-e valaha a filmrendezésig, ezért sosem jelentkeztem a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre, sem a Román Filmművészeti Egyetemre. A szüleim is ellenezték, hogy Bukarestben művésziskolába járjak, mindig reménykedtek benne, hogy egyszer majd rendes munkám lesz. Aztán végül Kolozsváron tanultam a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, a Román Film és Média Intézetben, és mindvégig kitartottam amellett, hogy filmrendezéssel akarok foglalkozni. Ez a mai napig áll.

– Mikor érzett rá, hogy jó úton jár?

– Amikor Kolozsváron lediplomáztam, nagyon megijedtem, hogy elveszítem a kapcsolatot a filmes világgal, így a neten rögtön filmfesztiválokat és filmes workshopokat kezdtem el böngészni, hogy ne essek ki a praxisból. Ekkor leltem rá a Berlinálé fiatal filmeseknek szóló programjára (Berlinale Talents), amire sok munkával összeraktam egy pályázatot, és fel is vettek. Csak utólag tudatosult bennem, milyen nehéz oda bekerülni, hiszen rengeteg a jelentkező. A Berlinélán néztem ki először a nemzetközi pályára, tudtam beszélgetni külföldi rendezőkkel, és kérdezni tőlük, ki hogyan tud megélni a filmezésből, hogyan alakult a pályája, milyenek a kilátások. Akkor ott ez nem tűnt nagy dolognak, de visszatekintve, annak látom. Még most is tartom a kapcsolatot azokkal, akikkel tizenegy éve Berlinben megismerkedtem.

– Filmjében Maja és a barátja, Bence kapcsolatára tökéletesen illik a Facebook-címke: „bonyolult”. Miért van annyi párkapcsolati gond a harmincasok generációjában?

– Szerintem minden kapcsolatban előjöhetnek ezek a problémák, csak most olyan időket élünk, amikor arra ösztönöznek minket, hogy kommunikáljunk is erről. A filmemben az a kérdés, ki kell-e tartani valaki mellett, akivel úgy érzed, nem illetek össze, annak ellenére, hogy már van egy közös, harminc évre szóló hiteletek. Még akkor is, ha a másik elvben minden szempontnak megfelel, és a főhős édesanyja szerint tökéletes választás, vagyis okos, rendes, humoros, és jól fizető munkája van.

– A főhős azonban nem akar szembenézni a problémáival, ezért is temetkezik folyamatosan játékba.

– Igen, hiszen ha egyedül van, jól érzi magát, de amikor a külvilág elvárásai nyomasztják, és próbál azoknak megfelelni, kifejezetten rosszul lesz. Úgy látom, az életben ezt a kívülről érkező nyomást meg kell tanulni kezelni. Vagy megérteni, hogy abból mennyi a jogos. Hisz lehet, hogy sokunknak a menekülés nem vezet sehova. Örökké csak menekülünk, aztán egyszer csak hatvanévesek leszünk, miközben nem mertünk lényeges döntéseket hozni, csak sodródtunk az árral. Legalább a döntésünk akkor legyen saját. Én például apukám döntésére tettem le a jogsit, de azóta sem vezetek. Csak azért vizsgáztam le, mert ő fizette a sulit. Tudtam, hogyha nem teszem le a vizsgát, az a pénz elúszott a Maroson. Persze büszke voltam rá, amikor átmentem, és megmutattam neki a jogsit, de arra szintén büszke vagyok, amikor felvállalom előtte, hogy nem fogok többé vezetni csak azért, mert ő azt hiszi, ez kell ahhoz, hogy valaki független és rendes felnőtt legyen.

– Hogy lehetne a harmincasok szorongását orvosolni?

– Az első lépés, hogy felismerjük: az életünknek egy átmeneti időszakában élünk. Nem szabad elvárni, hogy minden könnyű legyen. Talán akkor csökken rajtunk a nyomás, és bátrabban tudunk szembenézni a kérdéseinkkel. Az is megnyugtató, ha tudjuk, hogy nem csak nekünk kell megbirkózni ezekkel a helyzetekkel. Megnyugtat, ha tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal. És ha tudok nevetni magamon. Az a legjobb jutalomfalat.

– Az interneten megnézhető a Jött egy herceg című 2020-as kisfilmje is, melyben a tizenéves Alex színházi táborban vesz részt, ahol egy idősebb lány le akar vele feküdni, a fiú azonban túl ittas ahhoz, hogy bármibe is beleegyezzen, ami aztán megtörténik. Miért épp így készített erről a témáról filmet?

– A producerrel beszélgetve jöttünk rá, hogy egy ilyen helyzetben, ha egy nő az áldozat, és egy ittas férfi akar vele lefeküdni, mindenkinek világos, hogy ez nincsen rendben. Ha azonban ez a helyzet fordítva áll fenn, már nem mindenkinek tűnik fel, hogy ezzel gond van. Később megtudtam, hogy több férfi ismerősömmel is megesett már hasonló, és ők sokat is gondolkodtak azon, normális volt-e, ami velük történt. Ami viszont meglepett, hogy a filmem szereplőválogatása során a román kamaszoknak sem volt egyértelmű, hogyan kell egy ilyen helyzetet értelmezni. Ezért is akartam a film kulcsjelenetét két hangulatban is megmutatni, egy gyors montázsban, valamint hosszabban, részletezve, majd rábízni a nézőre, hogyan viszonyul ahhoz, amit látott.

– Már készül a második mozifilmje Hétköznapi kudarcok címmel. Ebben melyik korosztályra esik a hangsúly?

– Egyszerre háromra is. Egy tinédzser lány, egy fiatal anyuka és egy hatvan pluszos, nyugdíj előtt álló nő életét követjük végig egy napon át. És bár mindegyikőjük a saját kis világával van elfoglalva, a nap során véletlenszerűen kereszteződnek az útjaik, miközben kiderül, hogy a háttérben valami nagyobb probléma áll küszöbön, amire senki sem figyel. Valami egészen apokaliptikus. De ez már nem vígjáték lesz, hanem kőkemény dráma.