Galgóczi István: Törökországi reinkarnációim

Törökország, Isztambul Nemzetközi Repülőtér, 2022. január 30. A csillogó kirakatok között sétálva hamar tudatosul bennem, én már jártam itt. Majd valahol az agyam egyik olyan „szegletében” ami a tudomány számára még mindig „terra incognita”, megvilágosodok. Már többször éltem Törökországban, de nem mindig ezen a repülőtéren születtem meg.

A legelső életem, ami egy buszos bevásárló út volt, valamelyik török-bolgár határ menti őrbódénál kezdődött (1992). 2011-ben a Keleti pályaudvarról egy óra késéssel indult a vonatom. De Belgrádban a törökök megvárták a csatlakozásunkat, így semmiről sem maradtam le. Irány Isztambul a megfizethető Orient Expresszen! És Kapikulenél megvettem a vízumomat. Viszont Törökországban már nem érdemes ezzel a nemzetközi vonattal közlekedni, mert mindig mindenütt megáll, és nem a menetrend szerinti időben érkezik meg Sztambulba. Török honban mindig busszal közlekedtem, igaz egyszer, amikor Izmitbe mentem, vonatoztam (2011). Hát azt sem felejtem el! Felszálltam a vonatra, és nagyon megörültem annak, hogy találtam egy üres kupét. Mivel öt perccel a török sípszó felhangzása előtt még mindig egyedül voltam a kocsiban, ezért úgy döntöttem, hogy leszállok. Meglepődve láttam, hogy ugyanazon a sínen, előttünk áll egy másik vonat „Izmit” felirattal, és tele utasokkal. Gyorsan felpattantam, és pár perc múlva már indultunk is. De abban az évben a hazautam is színes, és „sínes” volt. Este 10-kor elköszöntem Isztambultól a Sirkeci pályaudvaron, és másnap reggel megérkeztem Szófiába. A mozdonyvezetőnknek hivatalosan járt hat óra pihenés, ezért amíg ő szundizott, plusz bónuszként megnéztem Szófiát. Mire megérkeztünk Belgrádba, a magyar vonat már elment, de két órával később indult egy másik.

Milyen jó volt az Atatürk Nemzetközi Repülőtéren megszületni (2012)! És a kartúmi gép indulásáig egy kicsit csavarogni Isztambulban! Ugyanis a repülőtérről metróval és villamossal gyorsan és egyszerűen be lehetett jutni a városközpontba és vissza. De sajnos, ezt a légi kikötőt azóta már nem használják a nemzetközi légitársaságok, csak cargo-, és privát gépek. De Isztambul másik repülőtere, a Sabiha Gökçen (ejtsd: Szabiha Gökcsen) is szerepel a reinkarnációs életrajzomban (2019). Szábiha Gökcsen (1913-2001) Musztafa Kemál Atatürk (1881-1938) fogadott lánya volt, és egyben a világ, illetve a török történelem legelső női vadászpilótája.

Kétszer (2011, 2014) Iránból autóval érkezve a határ melletti Gürbulak lett a születésem helye.

2021-ben voltam először az Isztambul Nemzetközi Repülőtéren, de végül azeri lettem. (Népszava, Szép Szó, Galgóczi István: Azerbajdzsán ezer táján). Viszont most (2022), az előbb említett repülőtéren maradok, és újdonságként az eddigi életeimhez képest, repülőre szállok, és nem busszal érkezem meg Ankarába, mint ahogy ezt tettem 2019-ben.

Ankara régen, és ma

Az ankarai repülőtéren minden ismeretlen számomra. Az új élet(em) folytatásaként a repülőtér előtt privát busz vár, azzal megyek tovább. Az ablakon át kíváncsian nézem az utcákat és az embereket, vagy hallgatom a körülöttem ülők beszélgetését. És a korábbi életeimmel ellentétben, most először, mindent értek. Mert nem ankaraiként ülök valamelyik helyi járaton, hanem egy magyar csoporttal vagyok. A Yunus Emre Intézet, és a Türk Államok Szervezet által újságíróknak, és más médiaszakembereknek szervezett út keretén belül a Magányos Vándor most egy meghívott újságíró. Amikor a buszunk elhalad egy tér közepén álló monumentális Atatürk szobor előtt, eszembe jut a múltam. (Népszava, Szép Szó, Galgóczi István: A békés Keleten I. (Irak, Törökország 2019)). Balra az a buszmegálló, ahonnan Atatürk sírjához mentem. Azokban a napokban biztosan többször is láttam azt a Radisson szállót, aminek most a vendége vagyok, de akkor nem gondoltam, hogy majd egyszer itt lakom. A szobám ablakából gyönyörű panorámás kilátás nyílt a városra, a távolban az Anıtkabir, Musztafa Kemál Atatürk sírja. Vacsora után páran betaxizunk a városba, és élvezzük a hóesést. Napokkal később, a Yunus Emre Intézet ankarai központjában egy videóbeszélgetés keretén belül, hazánk törökországi nagykövetétől, Mátis Viktortól azt is megtudom, hogy Ankara klímája pont olyan, mint Ceglédé. Ez az érdekes felfedezés az Ankarában kerteket tervező magyar kertész, Ormos Imre (1903-1979) nevéhez fűződik. Ezen legjobban a ceglédi születésű társunk lepődik meg.

Az Anatóliai Civilizációk Múzeumába menet a buszunk azelőtt a szálloda előtt halad el, ahol két éve laktam. A múzeum udvarán megint lefényképezem a hatalmas szobrokat, és azon mosolygok, hogy az ókori napfényes Kelet emlékein most hósapkák vannak. A múzeummá alakított egykori karavánszerájban semmi sem változott, de két év elteltével már sokkal inkább a kortársaimnak érzem az őskor, és az ókor emlékeit. A történelem előtti és a hettita, fríg, urartui emlékeket már szakemberként fényképezem a mobilommal, és sikerül éles fotókat készítenem az egyik kedvencemnek, az első sémi birodalmat, az Akkád Államot megalapító Sarrukinnak (vagy Szargon) a táblájáról. (Népszava, Szép Szó: „In nomine Alláh: Ferenc pápa Irakban”)

Az Anadolu Hírügynökségnél Bora Bayraktar úr az intézet „Hír Akadémiájának” a vezetője szavakkal, táblázatokkal, és rövid filmekkel ismerteti a hírügynökség múltját, és jelenét. A következőket írom be a füzetecskémbe: ”1920 az alapítás éve, a 13 nyelven publikált hírekre 76 ország az előfizető, és naponta 303 videót osztanak meg a világhálón.” Ezekből az infókból kellene valami érdekeset írjak, de érzem, hogy ez nem fog menni. Majd itthon a neten kutakodva megtudom, a hírügynökséget ketten alapították: Yunus Nadi Abalıoğlu (1879-1945), és egy hölgy Halide Edib Adıvar (1884-1964). Őt, Alphonse Mucha is lefestette. Jaj, Mr. Bayraktar! Hát miért nem ezzel kezdte!

Bursza

Bursza a selyemút egyik fontos állomása. A múlt egyik emléke, a nagymecset közelében lévő selyempiac, ami anno kimaradt az életemből (2011). De most a csoportban lévő hölgyekkel shoppingolok hol ebben, hol abban a boltban. Bursza volt a megszülető Oszmán birodalom első fővárosa (1326-1362), az idén pedig a Török Világ Kulturális fővárosa. A történet szerint az oszmánok csak azért ostromolták 10 évig a várost, hogy az eredeti épségükben megkaparintsák az épületeket. Sikerült! Oszmán sírjáról azt feltételezi a tudomány, hogy eredetileg a Szent Éliás templom keresztelőkápolnája volt, viszont Orhán türbéje bizonyíthatóan az előbb említett templom volt. A keresztény imahely emlékei a padozaton még most is tökéletesen látszódnak. Oszmán sírja előtt régi török viseletben díszőrség áll, és éppen az ottlétemkor van a váltás. Ez még 2011-ben nem volt. És mindkét sírból kivitték a Török Köztársaság és az iszlám hitvallását – Nincsen más Isten, csak az Isten, és Muhammad az Ő Prófétája! – jelző zászlókat. Viszont az Oszmán türbében egy kári ül - arabul így nevezik azt aki a Koránt olvassa - és folyamatosan a Szent Könyvet recitálja, miközben a Korán sorai egy hangszórónak köszönhetően az Orhán sírjában is hallhatóak.

Találkozunk a város polgármesterével, Alinur Aktaş úrral is. A városháza díszes fogadótermében ülve, az érkezéséig a mobilom fényképeit nézegetem, mert a török parlament, azaz a „Török Nagy Nemzetgyűlés” üléstermében csak mobillal lehetett fényképezni. A székek üresek, most csak a technikai személyzet „politizál”. A karzaton Recep Tayyip Erdoğan elnök széke. Semmi extra, ugyanolyan mint a többi, csak egy kicsit magasabb a támlája. A parlament hivatalos nevében szerepel a „meclisi” szó is, ami az arab „madzslisz” (gyűlés, tanács, testület) átvétele. És a Török Köztársaság „Cumhuriyeti” szava is arab: dzsumhúrijja, azaz köztársaság. Az arabok, és a muzulmán népek „nem úgy politizálnak mint mi”. Ők nem a görög kultúrán nőttek fel. A görög hajós nép volt, ezért számukra az állam pont olyan, mint egy hajó, amit kormányozni kell. De az araboknál csak „sivatagi hajók” vannak. Aki a holdsarló világában kormányoz „jahkumu” az az ige alapján dönt, vagy/és ítél is. A kormány pedig „hukúma”, de az autóban már nem ez a „hukúma” van.

Bursza az „anatóliai tigrisek” egyik városa. Ezzel a szóval jelölik azokat az anatóliai városokat, amelyek az elmúlt évtizedek alatt gyors, és látványos ipari és gazdasági fejlődésen mennek át. Törökország negyedik legnépesebb városában jelenleg másfél millióan laknak, az agglomerációval együtt ez a szám majdnem 3 millió. A város közelében található Gemlik, itt készítik a hamarosan a piacon is megjelenő török Togg nevű elektromos autót.

Burszát „Zöld” vagy „Mennyei” Burszának is nevezik, de számomra mindig „esős” marad. 2011-ben minden nap ronggyá áztam, és az egyik napon háromszor is át kellett öltöznöm. Akkor megfogadtam, bármikor jövök ide, mindig lesz nálam esőkabát és esernyő. Az előbbinek itt vettem a hasznát, az esernyőre a Thököly emlékháznál volt szükségem Izmitnél. A látogatásunk híre hamar elterjedt a helyiek között. (Macar basınından Thököly İmre evine ziyaret)

Isztambulijaim

Az autópályán nosztalgiázva nézem a nagy török busztársaságok – Kamil Koc, Pamukkale Turizm, Ulusoy – menetrend szerinti járatait, én is mindig ezekkel utaztam. Ezeknek a modern buszoknak a háttámlájában beépített tévé van, ahol a program alapján török, vagy külföldi (mozi)filmeket lehet nézni, rádiót lehet hallgatni. Az út során megkínálják az utasokat kávéval, teával, frissítő citrusos vízzel, amit az utasok vagy az arcukra, vagy a kezükre kennek. A hosszabb utakon aprósüteményt is kapnak a vendégek, a hűtőben lévő palackos víz fogyasztása korlátlan. A buszpályaudvarokon pedig éjjel-nappal igazi karavánszeráj élet van! De a keleti vendéglátás nem csak az utazóknak jár, hanem azoknak is, akik a tudománynak élnek. Ingyen tea, kávé és leves a menü mindazoknak, akik Ankarában, az Elnöki Nemzeti Könyvtárban bűvölik a betűket, aki pedig éjfél után is marad, sütit is kap. (Györgyei Szabó Magdolna: A modern muszlim tudás szentélye: az ankarai Elnöki Nemzeti Könyvtár – képriport).

Isztambultól 29 km-re beállt az autópálya, megérkeztünk. Utunk utolsó állomásán is érzem, hogy felvitte az Isten a dolgom, a szállodám szobája a 14. emeleten van. A város Karaköy nevű negyedében lakom, mellettünk a Pera Palace Szálló. Anno, amikor Karaköyt még Galatának hívták, itt szállásolták el a legendás Orient Expressz utasait, így érthető, hogy miért ebben a szállodában van Törökország első liftje. Természetesen 1926-1932 között többször is megfordult itt Agatha Christie. A 411-es szoba, ahol a legtöbbször lakott, és itt írta a Gyilkosság az Orient Expresszen című regényét, bárki számára nyitva áll, mindaddig, amíg valaki ki nem bérli. Sajnos a szobára van kereslet, én sem láthatom. Viszont bármikor megtekinthető a 101-es szoba, ahol Musztafa Kemál Atatürk két évtizeden át (1915-1937) rendszeresen megpihent. A szálloda halljában, a nagy aranyozott csillárok, és a süppedő vörös bársony fotelek között sokáig egyedül vagyok, majd csatlakozik hozzám Ferenc József, Greta Garbo, Mata Hari, és „Zsa Zsa Gabor” is.

Az Isztiklál (arab: függetlenség) sugárúton sétálva ismerősökkel találkozom, a harmadik éppen egy boltban vásárol. Kicsit elbeszélgetek velük, aztán továbbmegyek. De elbizonytalanodom az irányt illetően, ezért az egyik boltban megkérdezem, hogy merre van az orosz konzulátus. „Az ellenkező irányba” - mutatták törökül, ezért visszafordultam. A társaim még mindig „várakozó álláspontban vannak” az üzlet előtt, a barátnőnk még vásárol. Igen, Keleten a „vásárolni” ige mindig folyamatos(an) jelenben van. Megnézem a páduai Szent Antalról elnevezett templomot, ahol karácsonykor magyar nyelvű mise is van, és az orosz konzulátus mellett hamar megtalálom a Mevlevi, vagy ismertebb nevén Keringő dervisek rendházát, ami egyben múzeum is. 2011-ben, amikor erre jártam, zárva volt, mert felújították, most viszont nyitva. Megveszem a jegyet, de számomra a legfontosabb a temető, ezért megkérem az őrt, hogy engedje meg, hogy bemehessek. Ő, mint aki számára ez a világ legtermészetesebb dolga, odébb tolja a temető bejárata előtti vörös színű „Tilos belépni!” szalagot, és a kezével jelzi, hogy bemehetek. Hamar megtaláltam Ibrahim Müteferrika sírját. Az erdélyi születésű unitárius magyar (1674-1745) ifjúról nem tudjuk, hogy miért, és hogyan került Isztambulba. Az viszont tény, hogy felvette az iszlám vallást, megtanult arabul, perzsául, és törökül, majd a Magas Porta tolmácsa lett. Ismerte a Rákóczi emigráció magyarjait, és ő nevéhez kötődik az első nyomba megalapítása az Oszmán Birodalomban. (K. Pintér Tamás- Hóvári János: Magyar emlékek Törökországban, kiadta a Turkinfo Alapítvány, 2017). Több fényképet is csinálok a sírjánál, és elszomorodom, mert a fejfáján nem szerepel, hogy magyar volt, csak annyi, hogy a mai Románia területén lévő Kolozsváron született.

Természetesen felkeressük a Topkapi Szerájt is. 1992-ben az iszlám szent tárgyait – pl. a Próféta köpenye és a kardja – még lefényképezhettem, ám azóta ez már tilos. De más emlékek is vannak Mohamedtől a múzeumban, többek között a „szent szakálla, a sakal-i serif”. Már többször jártam a Hagia Szophia múzeumban, de még egyszer sem jártam a Hagia Szophia dzsámiban. (Népszava, Szép Szó: A magyarok Hagia Szophia dzsámija). Különbség, hogy nem mehettem fel az emeletre, most nem találkoztam Piroskával, László királyunk lányával. A Dolmabahçe palotában már nem idegenvezető kíséri a látogatókat, hanem mindenki kap egy audioguide-ot. Az épületben még mindig nem lehet fényképezni, sőt, már az udvaron sem. Anno, a szomszédos Beşiktaş JK stadionja elkerülte a figyelmemet, most viszont többször is lefényképezem.

Természetesen a „Fűszerek bazárjának" (más néven: Egyiptomi bazár) még a levegője is illatos. A csillogó és ízletes kirakatok között keresgélve sikerül megtalálnom a régi, kedves ismerősömet, Mehmetet. Ő ujgur származású, de már Törökországban született, a szülei a Szovjetunió Üzbég SZSZK-jából érkeztek. Mehmet jól beszél magyarul, mert éveket töltött hazánkban. (Népszava, Szép Szó: Galgóczi István: Hazamentem az ujgurokhoz)

Az Ortaköy negyed Boszporusz mellett álló mecsete sokak szerint a legszebb helyen álló mecset Isztambulban. Azért azt feltétlenül le kell írnom, a tervezője egy örmény apa, és a fia volt. És ők tervezték a Dolmabahçe palotát is. Az utcai antikváriusok között sétálva az egyik társammal beszélgetek, és a könyvek címeit olvasgatom. Sok írónak ismerős a neve. És az eszembe jut az az egy óra, amit az Ankarai Egyetem Magyar Tanszékén töltöttünk, és a már említett ankarai könyvtár, ahol a szabadpolcon megkerestük a magyar nyelvű könyveket is. Természetesen az utunk a bazárban ér véget, ami tele van „kumpir” árusokkal. A kumpir Ortaköy gasztronómiai kuriózuma. A tenyérnyi főtt krumplikat a vendég ízlése szerint húsos, zöldséges vagy sajtos töltelékkel töltik meg, és a finomságot kis kanállal helyben, valamelyik padon ülve, nem sietősen illik elfogyasztani. Mivel az iszlám tanítása szerint férfiaknak nem lehet arany, csak ezüst gyűrűt hordani, ezért ez utóbbiból hatalmas a kínálat. Mi is sokáig időzünk az üzletekben.

Az Üsküdar városrész egyik leghíresebb épülete a Boszporuszban lévő „Szűz torony”, aminek két története is van. Az egyik szerint itt lakott Héró, Aphrodité papnője, aki beleszeretett Leandroszba. De szerelmüket titokban kellett tartani, ezért az ifjú görög minden éjjel átúszott a szerelméhez úgy, hogy Héró egy lámpást tett a torony ablakába. De az egyik este a viharos szél elfújta a mécsest, és az ifjú, nem tudván a helyes irányt, eltévedt és megfulladt. Szerelmi bánatában Héró öngyilkos lett, a tengerbe vetette magát.

Egy másik történet szerint a szultánnak megjövendölték, hogy a lányát 18 évesen halálosan megmarja majd egy kígyó. Ezért az uralkodó ide zárta gyermekét. De a jóslat beteljesedett, a lányka nem kerülhette el a sorsát. 18 éves volt, amikor egy gyümölcsöskosárban lévő kígyó halálra marta. Ezzel az irodalmi toposszal már találkoztam Kirgizisztánban, a Tokmok melletti Burana toronynál, igaz ott egy mérges pók volt a kígyó.

Hasonló „déja vu” élményem van a Galata toronyban. Sokan tudni vélik, hogy a középkorban egy ifjú polihisztor, fából készült szárnyakat ragasztott a karjaira, és a toronyból leugorva messzire repült. De a sikerére féltékeny lett a szultánt, és az ifjút Algériába száműzte. Az üzbegisztáni Szamarkand városának egyik minaretjéből pedig egy síita szerelmes repült messzire, az őt megölni akaró Timur Lenk elől. Selyemúton szálló igék!

Az elutazásunk napján ebéddel egybekötött sétahajókázás a Boszporuszon. De a vacsorát már a repülőn kapjuk. Majd újjászületek a Budapest Liszt Ferenc nemzetközi repülőtéren. Az üvegablak előtt állok, a határőr az útlevelemet nézi. Az adataimban nincs változás, csak én érzem valahol a szívem egyik olyan „szegletében” ami a tudomány számára még mindig „terra incognita”, hogy én már bipoláris állampolgár vagyok. Magyar, és „Turkish”, de light.